Azt hiszem, egy posztba nem fog beférni az élménybeszámolóm, de még lehet, hogy kettőbe sem. Életem legjobb koncertjét köszönhetem ennek a napnak. Nem voltak félelmeim, hogy egy olyan zenekar, amely 7 évig meg bír maradni a visual kei színtéren, nem lesz vérprofi, a heidi mégis minden várakozásomat messze túlszárnyalta. Álmomban se reméltem volna, hogy képesek rá.
Bécsbe utazni jó, csak marha fárasztó onnan, ahonnan én lakom. 1116 kilométer az út oda-vissza, mely egy napba semmiféleképpen sem fér bele, vonattal három átszállás, és annyi malőr adódhat az úton, hogy engem az ilyesmi idegbeteggé tesz. Általában mindig, mindent előre kiszámítok hosszú útnál, mert nem szeretem sem kórházban, sem a konzulátuson, sem előzetes letartóztatásban tölteni a külföldi napjaimat. Szerencsére a vonatúton semmi baki nem történt, megérkeztünk Bécsbe, és ahhoz képest, hogy az Aera klub szinte majdnem ugyanott volt, ahol tavaly megszálltam, röpke háromnegyed óra alatt már meg is találtuk sűrű térképolvasási gyakorlat közepette. Csak álltunk, és tátottuk a szánkat a Gonzagagassén, hogy hol is van az a fránya csehó, mire kiderült, hogy pontosan a hátunk mögött xD. A keresztutcából épp a bejárat után bukkantunk ki, persze, hogy nem láttuk a cégtáblát :D (Egyébként mindennel így jártunk aznap...)
Az Aera klub bejárata
Az Aera nagyon király kis hely volt, felül egy bárral/étteremmel, alul pedig egy pinceklubbal, ahol a koncerthelyiség is volt. Letelepedtünk a lejáró melletti asztalnál, ahol nagyszerűen figyelemmel tudtuk tartani a lenti mozgást. Szükség is volt rá, mert a banda Berlinből jött, és Németországban borzalmas dugó volt az utakon a húsvéti jövés-menés miatt. Így minden egy órát csúszott, s meglehetősen későn állítottak be az Aerába, holtfáradtan, lestrapálva. Gyorsan átöltöztek, ettek, csináltak egy viszonylag rövid és profi beállást, és 60 perces késéssel megkezdődött a VIP-jegyeseknek szervezett meet&greet.
Nekem nem volt VIP-jegyem, mert majdnem a duplájába került, sőt, eléggé érdekes módon amilyet én kaptam, senkinek sem láttam a kezében. Kiderült a beengedésnél, hogy nem is vagyok rajta a listán. Azt hittem, ott robbanok fel az idegrohamtól, míg nem jött a szervező cég, a Kanzen képviselője, és megnézte a jegyemet. Kiderült, hogy a KANZEN SAJÁT OLDALÁRÓL vett jegyem nem szerepelt a listájukban!!!! Tiszta mázli, hogy vittem a megerősítő e-mailt, és így pár perc telefonálás után mégiscsak beengedtek, mert nem tudom, mi lett volna, ha onnan fordítanak vissza...
Bent a teremben materializálódott bennem, hogy meglehetősen sokan vannak ahhoz képest, ha a hazai viszonyokat nézzük. Magyarországról csak ketten voltunk. Idehaza egyszerűen képtelenség elfogadtatni a heidit a közönséggel: mindenki elismeri, hogy oké, a zene jó, csak:
1. Nincsenek benne édibédi űbercuki kisfiúk (na jó, Kiri igen....)
2. Nem pózolnak eleget.
3. Nem fossák tele nap, mint nap a Twittert/Amebát a hülyeségeikkel (na jó, Kohsuke igen...)
Emiatt a három ok miatt egyszerűen nem lehet őket itthon eladni, ami borzalmasan sajnálatos dolog, mert a zenének a zenéről kellene szólnia (jah, a legépületesebb baromságot az útitársamtól hallottam: Yoshishiko túlzottan kiabálva énekel egyesek szerint. Persze. Neki van hangereje és tűdökapacitása a japán visual kei sztárokhoz képest. Normális esetben ez pozitívum szokott lenni o.O). Viszont Japánban (és úgy látom, Európa más helyein is) annyira menők, hogy nem véletlenül tudják 7 éve megszakítás nélkül, ugyanabban a felállásban, egyenletes teljesítményt nyújtva nyomni a zenéjüket.
(Folyt. köv. amint lesz még egy kis időm....)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése