Szép a fangörlizmus, de vigyük túlzásba????

Én sem vagyok ellenére a fangörlizmusnak, de ahogy ebben a felvételben hosszú percekig csak a lánykák visítozását lehet hallani, az szerintem kicsit gáz. Hülyét kaptam, mire nagy nehezen elkezdtek végre énekelgetni...

El bírom képzelni azt a nyál-, és egyéb testnedvmennyiséget, ami ott elfolyhatott Yohio (!) és Gackt (!) láttán.

*röhögés környékezi*



Azért Gackt kicsit szórakoztatóbb, mint Yohio... (vagy csak rutinosabb harcos :D)

CELL - Kimi wo Yogoshita

Itt van hát a CELL legújabb maxi-single-je, a Kimi wo Yogoshita, mely az egyik, nagy érdeklődéssel várt megjelenés volt mostanában. Ahhoz képest, hogy mennyire nem akartam soha meghallgatni őket a számomra az ingerküszöbömet súroló kinézetük miatt, a zenéjük kellemes meglepetésként ért. Ez volt az oka annak, hogy most kimondottan rájuk irányítottam a figyelmemet.

Az új kiadvány négy dalt tartalmaz, mely eddigi jó szokásuktól nem tér el lényegesen. Az egyik egy intró, a többi teljes hosszúságú szerzemény. A zenében nem érzek változást, talán korai is még kísérletezni valami mással, egyelőre tökéletesen megfelelő, ha a kijelölt úton haladnak. Bár Kon (ex-La'Mule, ex-NightingeiL) számomra egyáltalán nem egy nagy hang, mégis az egész zenének van egy ósdi, elsőgenerációs visual kei fílingje (akárcsak egy korai lakodalmas Mizer-dalnak), és ez tette őket számomra fogyaszthatóvá. Meg sem próbálják a mostanság divatos vk paneleket másolni: ahhoz ők nem értenek.

Számok és értékelésük:

Slobber - Intrókat még mindig nem értékelek :)

Kimi wo Yogoshita - a címadó dal rögtön bele is csap a lecsóba, afféle CELL-esen. A gitártéma nagyon tetszik. Ez tőlük 10/10.

Dark Side Shrine - ez viszont nem hozza a várt fílinget. Idegesítő effekttel kezd és zár, és valahogy hangulatilag nagyon kilóg a munkáik sorából. Kon végighörgi az egészet, ami rá nem jellemző. Egyébként nem tudnék vele kötekedni, de emiatt 10/7 csak.

Satsui no Mae - erre csak azért nem adok 11 pontot, mert csak 10 pontos skálán értékelek. Iszonyú jó kis subidubi. Kicsit megdobták zongorával, ezzel-azzal, mellyel sikerült jazz-es beütést adni neki. 10/10.

Látható, hogy most is elégedettségemre szolgál az új kiadványuk az egyetlen, kicsit halványabban sikerült dal ellenére. Úgy gondolom, továbbra is rajtuk fogom tartani a szemem, s ha hozzák ezt a szintet a jövőben is, tartósan fel tudnak majd iratkozni a kedvenclistámra.

Végezetül pedig a címadó dal PV-je:

Ryo:suke, a páratlan

Most egy újabb jelentős fanposzt következik. Aki nem akar túl sok nyálat kapni a képébe, az ne olvasson tovább :D

Nos, hogy is jártam én ezzel a drága emberrel, a Wing Works énekesével, Ryo:sukéval (aki régebben mint a Lolita23q basszusgitárosa brillírozott a japán zenei színtéren)? Mikor először láttam a képeit, azt gondoltam róla, ez a pasas eszméletlenül nyálas a szép világoskék kontaktlencséjével meg a hiperesztétikusan elkészített promófotóival.

Aztán mikor meghallottam a zenéjét, nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Egyes dalai kimondottan nagyon jók, más részük bizarr, elektronikával telenyomott fos (hallgassátok meg mondjuk a Mr. Fantasix-et, az aztán....). Viszont tény, hogy vannak nála sokkal rosszabb vokalisták is a porondon, akik kimondottan az énekesi poszton futnak már a kezdetek óta. Mögötte akkora reklámgépezet nyomulhat, mely könnyen fogyaszthatóvá teszi a produktumát akkor is, ha sosem lesz belőle az Év Japán Hangja.

Túl szép, túl steril ez a hivatalos fotó. Ilyen pasik nincsenek, csak a színesfilmekben :D

Maradok ennél...

Hogy mégis mi volt az a tény, ami miatt azt hiszem, végzetes, nagy szerelembe estem? Először is, a videóiban közel sem tűnik cukormázas szépfiúnak, inkább egy borzalmas, eszelős, műanyag androidnak. Nem tudtam sokáig, miért akarok egyfolytában a torkának ugrani: aztán rájöttem, hogy alig pislog a felvételeken, és ez borzalmasan irritál. :D 

De ami a legnagyobb lökést adta - és tudom, ez nagyon-nagyon fenpicsás hozzáállás - az, amikor az ember végignézi, hogy hogy veri magát a kis, feszülős gatyájában a színpadon, főleg, amikor egyes operatőrök jó szokás szerint igyekeznek középállásból forgatni, ami azt eredményezi, hogy gyakorlatilag a feje nem mindig látszik, ellentétben a (öööööö). Borzasztó jó mozgása van, és rettenetesen sokat rohangál és őrjöng a koncerteken: nos, mindez arra utal, hogy tökéletesen alkalmas egy banda frontemberének szerepére, még akkor is, ha énekesi kvalitásai csak közepesnek titulálhatók. (Érdekes viszont, hogy nem nagyon favorizálták, amíg a Lolita23q-ban játszott. A PV-iken alig-alig látszik, mintha igyekeztek volna eldugni...)

Amúgy meg ha megnézed a videonyilatkozatait, egyáltalán nem tűnik egy mesterkélt, hideg valakinek (inkább egy kis, buta osharefiúnak, aki cukin tud mosolyogni, tehát helyben vagyunk....). 

Melyik vajon az igazi arca?

Nem tudom, de egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit tervez a közeljövőben, és meddig tudja fenntartani maga körül az érdeklődést ezzel a felemás, se-nem-rock-se-nem-elektronika produktummal és a túlspilázott videóival. (Honnan van ilyesmikre pénze? Nem akar egy társalkodónőt/hátvakargatót?)

Nézzétek tehát meg a VadƚMan videóját. Nem ez a legújabb, de nekem ez a kedvencem.

 

Mejibray - Raven

Majdhogynem három napomba került, hogy végig tudjam hallgatni a Mejibray együttes új, három dalt tartalmazó új single-jét. Éjszakás műszakban egyébként sem vagyok képes, csak feküdni, azon kívül minden eszközöm lemerült, szóval: a sors nagyon nem akarta, hogy megismerkedjek ezzel a cuccal.

Ennek ellenére csak annyit tudok elmondani, hogy valójában nem okoztak csalódást most sem :D Már arra számítottam, hogy valami nagyon nekem nem tetszőt fogok hallani, de nem így történt...

Számok és értékelésük:

Raven - a címadó dal, melyhez egy elég érdekes kivitelezésű videó készült (már írtam róla), jó indításnak bizonyul. A gitárok egyre jobban tetszenek a Mejibray-ben (itt már határozottan érezni, hogy Mia valamikor Leda road-ja volt, talán elleshetett valamit tőle). Az énektéma is félig bizarr, félig dallamos, s az egész dal nagyon pattogós. Nekem ez 10/10.

Madari - hasonlóan gyorsan és erősen kezd ez a dal is. Nagyon jó a bevezető basszusfutam. Talán egy kicsit kevésbé tud ráerősíteni a dal közepén a témára, úgy mondanám, hogy ez tőlük jóval sablonosabb, mint a Raven, ennek ellenére az értékelésem 10/8.

Koekigakiarumade - ez viszont az első taktusától kezdve nagy szerelem a gitároktól kezdve a billentyűs-futamon át az énekig és a befejezésig. 10/10.

Nos, hát érezhető, hogy meglehetősen stabilnak tűnik a teljesítményük, és benn tudják tartani magukat a szívemben, akárcsak az előző kiadványukkal. Többet nem is nagyon kívánok áradozni, inkább nézzük meg a Raven PV-t, amelyben Tsuzuku kivégzi a kiló lapockát: :D

A várva várt csomagom

Tegnap volt a napja, hogy halálos átkot mondtam a Yesasia minden dolgozójára a Liphlich cédéim miatt, melyek február 5. óta keringenek valahol a világegyetem területén, csak éppen nálam nincsenek. Ezúttal teszem azt a szent fogadalmat, hogy semmit sem rendelek tőlük ezután, még ha ők fizetnek érte, akkor sem.

Tudni kell ugyanis, hogy - mivel drágább, mint a CD Japan - csak ingyenes szállítással éri meg a csomagot lekérni, mivel ha a hagyományos módokat választom, anyagilag már nem éri meg. Szép a free shipping, de 14 munkanapra vállalják a küldemény célba érkezését. Ehhez képest a 29 munkanapon (nem naptári napon!!!!!) futott be a pakk, és akkor állítólag még szerencsés vagyok, mert előfordulhatott volna, hogy még egy hónapot kóborol.

És amikor a postásbácsi éjszakás műszak után, fél tizenkettőkor kiver az ágyból, és totál csipásan, szemüveg nélkül botorkálva átveszem a cuccot, azt hittem, káromkodok egyet. Kettő darab pukkantós műanyag fóliába!!! volt csomagolva (se papírborítás, urambocsá' KARTONDOBOZ). Szóval köszönöm, jóistenkém, ezt alighanem csak a szerencse mentette meg a darabokban való megérkezéstől. Jaj, és legendák szerint még simán fennakadhatott volna a vámon is, mivel állítólag a 2 kg feletti és a nagyobb értékeket képviselő csomagokat szeretik megfogni (az enyém, tájékozódás alapján súrolta ezt a necces értékhatárt). Szóval az egész holmi nagyjából 64 dollár értékű, melyből 63,5 dollár maga a két lemez volt. 

És a lényeg. A Liphlich két cédéje volt a tartalom, az egyik a február 5-én megjelent 'Hurrah Hurray' single limitált kiadása, és a méregdrága második album, a Full Course Wa Sakasa Kara szintén limitált példánya. Mindkettőhöz van egy bónusz DVD. Az egyik a 'Hurrah Hurray PV'-t és annak werkfilmjét, a másik a 'Lost Idiots' című, tízszámos koncertet tartalmazta, melyet teljes hosszúságában a neten én még sehol sem találtam meg eddig.

A cd-k kiállításáról nem tudok semmi negatívat elmondani, maximum annyit, hogy a bookletbe sajnos nem tettek képet, csak a dalszövegeket. Maguk a bónuszvideók szenzációsak, érdemes volt miattuk beinvesztálni (persze azért is, mert ezek a pasik tényleg minden pénzt megérnek. Támogassuk hát meg őket anyagilag, főleg, ha Kuga az elkövetkezendő negyedévet táppénzen fogja tengetni). A 'Hurrah Hurray PV' például 'Director's Cut', már ez elején feltűnt, hogy teljesen más, mint a Youtube csatornájukra feltett hivatalos változat. A koncertfelvételt még nem tudtam végignézni, mivel alighanem húzok vissza aludni, csak a 'Nekome no hakushaku Wendy ni koi no suru' című nótába tekintettem bele. Kár volt, mert álmatlan pillanataim lesznek, ha rá gondolok, hogy Kuga, mint egy bagzó kandúrmacska végigvernyákolja az egész dalt. Félelmetesen őrült az az ember.

A két borító

 

 Full Course Wa Sakasa Kara

Hurrah Hurray

Szóval, végül mégiscsak lett két Liphlich cédém. Azt hiszem, ennél meredekebb rendelést még nem tapasztaltam, úgyhogy úgy döntöttem, maradok inkább a korrekt cégeknél, és kivárom, amíg náluk kapható lesz a kívánt darabokból, és nem rizikózom ennyi pénzzel. Végezetül nézzetek meg néhány képecskét a 'Hurrah Hurray' werkfilmjéből:

 Rács mögé kellene vágni az egész bandát :)

 

 ...kezdve Shindo Wataru-val

 

 Taka elég oldott volt ahhoz képest, hogy szerintem zavarta a szemfestéke, mert állandóan hunyorgott

 Na jó, azt hiszem, Eikit mégis megkímélném mindenféle vegzálástól, mert olyan kis cuki

        
   Az meg csak urban legend, hogy Kuga nem tud mosolyogni. De jól be kell azt osztani

The Show Must Go On

Nem tehetek róla, hihetetlenül frusztrál Kuga betegsége. Tudom, hogy túlreagálom a dolgot, de jelenleg ő az első számú kedvenc zenei életemben. Nem túl régóta figyelem a pályafutását, és úgy gondoltam, még van pár jó évem, amikor elszórakoztathatom magam a művészetével. Erre meg...

Mindenesetre a Liphlich bejelentette, hogy a 'Grateful Nonsense' minialbum időben megjelenik, ami jó hír. Ami kevésbé, hogy június közepén már turnézni akarnak vele, tehát Kuga úgy érzi, addigra színpadképes lesz (lehet). Természetesen előtör belőlem az aggódó anyuka mentalitás, és azt mondom, talán korai még ebben az időpontban egy teljes turnéval járó megterhelést vállalni, de beleszólásom most sincs, legfeljebb kockásra marhatom az arcomat, amiért ilyen fanatikus kis köcsög, hogy fél évet sem akar pihenni. Persze, a karrier az szent, de nem hiszem, hogy a hozzám hasonló lelkes rajongók ennyi idő alatt teljesen elfelejtenék.

A nyilvános megjelenésekben úgy tűnik, továbbra sem akadályozza meg semmi, a pózolásban sem, mint ahogy ma is közzétett pár képet a Twitterén. Mit ne mondjak, én nem látom a különbséget a mostani és az 'egészségesnek' mondott állapota között: most is olyan, mint mindig, akár egy sápkóros kisfiú, akit permanensen egy penészes pincében tartanak fogva. Sovány, sápadt, és mintha egy vétlen mozdulattal darabokra lehetne törni. Főként az 'I'm sexy and I know it'-sanhoz, Wataruhoz képest.

Azt hiszem, semmi sem mutatja meg jobban, hogy milyen is valójában, mint az alább belinkelt, Liphlich Dissection Movie című videó. Egy igazi, neurotikus kis pillangó, aki nyakig merül a saját bizarr kis világába, s mintha nem érezné jól magát sehol azon kívül. Az egyetlen a mai visual kei világban, akire azt tudnám mondani, hogy igazán nagy művész a sok iparos között. Amilyen nem születik talán, csak generációnként egy-kettő.

Ezért is nem tudok lemondani róla.

Mondd, hogy minden rendben lesz, kis pixie-m

Fejberúgásként ért az a hír, hogy az én drága egyetlen primadonnámat, Kuga Shingo-t sürgősen meg kell operálni hangszalag-gyulladás és -polip miatt, különben rámehet betegségére még az a kevés hangja is, ami eddig volt. Ahogy kommentjében leírta, érezte, hogy valami nem úgy szól, mint ahogy kellene, emellett sokszor volt fáradt, ezért fordult orvoshoz. Sajnos, ezen incidens miatt le kell mondania a közelebbi koncertjeit, s azt sem igazán tudni, hogy a betervezett új minialbum, a 'Grateful Nonsense', valamint a SADS respect albumon való részvételük hogyan fog alakulni.

 

Komolyan, dühöngeni tudnék miatta. A hangszalagproblémákat minden bizonnyal az idézte elő, hogy fenn tudná tartani Japán egész dohányiparát, annyit bagózik. Annak a rohadt cigarettának mindig ott kell lógnia a szájában, ami imidzs szempontjából még el is fogadható, ha nem lenne meggyújtva, és nem dohányozna még a színpadon, a PV-kben (Hurrah Hurray) valamint a zenés talkshow-k alkalmából is (ahogy a fejlécemben lévő kép is illusztrálja....). Amellett, akár a legtöbb japán visual kei sztár, róla sem mondható el, hogy kényelmes életet élne: rengeteg dolgot visz a vállán, ami hosszú távon kimerültséget okoz, s ez elősegíti mindenféle ronda nyavalyák kialakulását.

Mellesleg sosem volt a kicsattanó egészség mintaképe, túl sovány, túl sápadt, s folyton ijedtnek és hajszoltnak tűnik. Oké, nem kell mindenkinek ész nélkül vihorásznia, de biztos sokat javítana a kedélyállapotán, ha néha becsületesen kitombolhatná magát. Sajnos, ő olyan alkat, hogy erre nem képes.

 Jaj, te eszetlen, remélem, minden rendben lesz, s hamarosan elfelejtheted a nyavalyáidat. Nem tudom, mi lenne veled, ha nem folytathatnád tovább az elvont őrültségeidet, s mi lenne velünk, rajongóiddal, ha nem látnánk többé a színpadon. Te dívának születtél, nem hullhatsz idő előtt a színpad süllyesztőjébe. Attól félek, megismétlődnének bizonyos események, melyek szintén egy régi kedvencemmel, Isshivel, a Kagrra volt énekesével történtek. Túlságosan is emlékeztetsz rá.

"I was born to be a rock star."

(Kuga Shingo)

Triggah - Envy and Jealousy

Nos, íme itt van a második single, melyet a Triggah együttes a hiatusról való visszatérése után a piacra dobott. A banda első két kétdalos kiadványa után - melyeket mai napig is szívesen hallgatok - kényszerpályán parkolt egy ideig. Nagy örömömre szolgált tehát, mikor bejelentették, hogy újra aktív csapat lesznek. Ennek ellenére a 'Cross Over' single-jüket siralmasan unalmasnak találtam. Mérsékelt érdeklődéssel vártam tehát az új kiadványt. Mindig tartok attól, hogy egy hullámvölgy tartósnak ígérkezik, és egy együttes nem fog tudni visszakapaszkodni arra a szintre, melyet egykor megkedveltem. 

Sajnos azt kell mondanom, most is így jártam. A Triggah-nak nagyon különleges hangzása van, mely egyből kiemeli őket a visual kei átlagból. Amolyan jóféle, lecsupaszított, torz dobozhangzás, melyet csak a boldogult '80-as évek amatőr-félamatőr stúdiófelvételein tudtak létrehozni (s ez erősen emlékeztet elveszett ifjúságomra, haha). De úgy vélem, nosztalgiából nem lehet megélni, emellé jó dalokat is kellene írni, s ez most úgy tűnik, ideiglenesen vagy tartósan, a fiúknak nem megy.

Dalok és értékelésük:

Envy and Jealousy - a címadó dal nagyon durva, a hangzás ósdi, az ének szaggat és hörög, de nem nagyon találok benne fogózót, talán a refrén érdekesebb kicsit. Ennek ellenére ez a jobban sikerült darab. 10/5.

Marionette- nos, hát ezt úgy hallgattam végig, hogy elsőre egyetlen momentumára sem emlékeztem az alaphangzáson kívül (gondolhatjátok, mennyire felkeltette az érdeklődésemet). Sőt, második hallgatásra sem maradt meg bennem, csak a borzalmas üresen kongó dob :). 10/4.

Végső konklúzió: most már határozottan kevésbé vagyok lelkes velük kapcsolatban. A legközelebbi dobásuknak nagyon nagynak kell lennie, hogy elfelejtsem ezeket a harmatos dalocskákat.

Akit esetleg érdekel az együttes élete: hivatalos weboldaluk:

Triggah Official:

Zeneprezentációul pedig itt az Envy and Jealousy PV-je:

Ezt meg mégiscsak agyon fogom vágni

Hogy kit akarok a másvilágra küldeni? Nem mást, mint az én drága, pótolhatatlan tartalék férjemet, a BORN dobosát, Tomo-t. Végleg letettem arról, hogy megkérjem majd a kezét, ha netalántán megözvegyülök. Félőrültnek pont elég vagyok én is, nem kell mellém még egy másik.

Úgy gondoltam valamikor, a szobalányos jelmez, valamint a szekrényben alvás után már nem fog nagyobb sokk érni vele kapcsolatban. Nos, kicsit most is elszámítottam magam, mert EZ eszembe se jutott volna.

Íme, Tomo-san, mint szőke ciklon:

Ha már a visual kei porondon állunk, akkor ehhez a hajszínhez nem ártana egy hamvasabb pofi, amivel te nem rendelkezel, szívem drága csillaga. Ez így minden, csak nem szép. Pont úgy nézel ki vele, mint egy gonosz kobold. És lassan úgy is viselkedsz. Úgy tűnik, amióta Kifumi elment, nincs, aki pórázon tartson. Bizony, tőlem már tuti kaptál volna egy jobbegyenest, de csupán hogy érezd, a szerelem néha fáj.

Legközelebb valami ilyesmit szeretnék látni ismét. És legyél már végre megint te a jó fiú. Köszönöm.

Boldog szülinapot Kisaki!

... és várom, hogy folytasd ezt a jó kis bandát, de mint látom, hiába, mert szarsz rá.

Azért csinálhatnál valamit, még mielőtt eléred a nyugdíjkorhatárt (ú, de szemét vagyok ma megint).

Amikor az ember a falra mászik a Photoshop-tól

Tény és való, a számítógépek és számítógépes szoftverek nagyban megkönnyítették a fényképezést és a fotóretusálást. Míg régebben normális képet csak profik által, műteremben lehetett készíttetni, addig ma már bárki egy mobiltelefonnal ellőtt pillanatfelvételt is ki tud javítani.

Falra csak akkor mászok, ha valakinek megszalad a keze, és az úgymond 'idealizált szépség' vagy 'ideális paraméterek' nevében átesik a ló túloldalára, és olyat hoz létre, mely inkább túlzottan steril és gépies, mint szép.

Legutóbb így jártam a BORN gitárosának, K-channak egy képével. Ő afféle tipikus vk-cicafiú, akinek a hamvas pofijáért sokan odavannak, én azonban nem találok benne semmit. Egyetlen figyelemreméltó fizikai tulajdonsága van a számomra: jól néz ki haspólóban. Abszolút nincs kockásra gyúrva, inkább olyan a hasa, amelybe azonnal bele tudnál harapni a láttán :D

Na, mikor megláttam EZT a képet, kis híján elhajítottam az agyam:

Uramatyám, még BEFELÉ HORPAD.... persze, nem divat a csípőtájéki zsírpárna a japánoknál sem, sőt, a visual kei műfajban még fokozottabban adnak arra, hogy a sztárjaik ne legyenek túlsúlyosak, de ez azért egy komplett borzalom. Ezen a képen egyetlen épkézláb dolog van csak rajta: a dzsekije.

Nem tudom, ki hogy van vele, de akkor már sokkal jobban elnyerte a tetszésemet egy tegnap lekapott, retusálatlan pillanatfelvétel:

Na szóval: lehet, hogy van egy fél kilónyi felesleg a hasadon, drága kis idióta K-chan, de eszedbe se jusson fogyózni vagy gyúrni, ez így pont jó, ahogy van. (...egy piercinget rakhatnál a köldöködbe *.*....)

A fotóst meg üsd le.

Pörköltre fel

Hát, ez a videó baromira epic lett.

Mondjuk nem lepődök meg semmin, ami a Mejibray-jel kapcsolatos, mert eléggé elvont dolgokat tudnak előállítani. Most sem igazán a sminkek és a kosztümök leptek meg, nagyjából erre számítottam náluk 'új kinézet' címszó alatt.

De hogy Tsuzuku négy és fél percen keresztül henteli ott azt a kiló lapockát, és még be is festi, sőt, meg is turmixolja, az már felháborító :DDDDD

Neked nem tanította meg anyád, hogy ne játssz az étellel, fijjam?

Tudod mit, idejöhetnél inkább, főznénk egy jó pörköltet belőle. Látom, a késelési technikád elég kifinomult hozzá, hogy előléptesselek segédszakácsomnak. Amúgy sem szeretek húst darabolni.... :)

(Zárójelben jegyzem meg, hogy igen, a dal is tetszik...)

heidi koncertre várva

Most áldom az eszemet, hogy nem szórtam el a pénzem, és úgy döntöttem, nem megyek el sem a budapesti An Café, sem a Miyavi és Girugamesh koncertekre. Igazából az első bandát már láttam élőben, a másik kettő pedig nem érdekel annyira, hogy anyagi áldozatot vállaljak érte.

Lesz viszont heidi, azonban nem nálunk, hanem Bécsben. Hosszas vívódás után úgy gondoltam, hogy ha leredukálom a költségeimet, talán belefér, hogy elvándoroljak a koncertjükre.

A heidi nekem a japán zenében szinte a kezdetektől fogva jelen van. Négy nagy kedvencem volt az ősidőkben: a Malice Mizer már akkor sem volt aktív zenekar, amikor visual kei-t kezdtem hallgatni, a Kagrra már szintén feloszlott mára, a harmadikat, a Deathgaze-t 2013-ban sikerült elkapnom. És most betoppan a negyedik is.

A legfrissebb promófotó: balról jobbra - Nao-gitár, Kiri-dobok, Yoshihiko-ének és Kohsuke-basszusgitár

 

A csapat 2006-ban alakult, s máig is változatlan feloszlásban nyomják: Yoshihiko - ének, Nao - gitár, Kohsuke - basszusgitár és Kiri - dobok. Az egykori Kalimero, Kannivalism és Sics együttesekből verbuválódtak össze a tagok. Zenéjük eléggé élesen eltér minden visual kei sablontól, talán ez teszi kicsit nehezen befogadhatóvá őket a szélesebb tömegek számára. Na és az, hogy általában mentesek minden allűrtől: nem pózolnak, nem fecserésznek a Twitteren naphosszat és nem vesznek részt hetente talkshow adásokban.

Ehelyett hosszú évek óta meglehetősen stabil teljesítményt nyújtanak zenei téren, nem tudnék mondani egyetlenegy rossz single-t vagy gyengébben sikerült kiadványt sem. Kicsi, de biztos rajongótáborral rendelkeznek, melynél sajnos, azt kell mondanom, sokkal nagyobbat is megérdemelnének.

Nem tudom, milyen megfontolásból pont őket hozta át a Kanzen Music, de végtelenül örülök, hogy itt lesznek, és láthatom őket. Azt hiszem, ugyanúgy, mint a Deathgaze esetében, erre se tettem volna soha egy lyukas fityinget sem: tudom, hogy anyagi szempontból inkább olyan csapatokat igyekeznek turnéztatni, melyek nagyobb fandommal bírnak.

Nos, április 12-ig még meglehetősen sok dolgot kell megszerveznem, mert egyelőre még csak a jegyem van meg (amely ugyanilyen, mint a betett kép, csak meg van feliratozva :D). Addig is számolom a napokat.

Hallgassuk meg őket, érdemes. Yosshi számomra amúgy is az egyik legjobb japán rockénekes, egyszerűen imáááádom, ahogy nyomja :D

Egy régi PV a korai időkből: Synchro (ez volt talán az első daluk, amit hallottam)

...és az egyik legnagyobb sláger: Tsubasa