Új Sadie - öröm és bánat

Nagyjából ez az egy dal, mely az új Sadie minialbumról megnyerte a tetszésemet.

A kapcsolatomat a Sadie együttessel igen sokáig barátságosnak tartottam. Azonban megtörtént az, hogy az előző albumuk a Madrigal de Maria elég nagy csalódást okozott. A rajta levő dalokkal voltaképpen nem volt semmi baj, csak az, hogy szimplán unalmasak voltak. Amolyan tipikus, egyszer hallgatható kategóriába tartozó szerzemények. De tekintettel a régi szerelemre, úgy döntöttem, hogy nem veszem le róluk rajongó tekintetemet, és mindenféleképpen megismerkedem az új kiadványukkal. 

Nem kellett volna. Számomra ez az egyetlen olyan dal, mely visszaadja azt a Sadie-fílinget, melyet megkedveltem annak idején. Megint a szokásos: egyáltalán nem rosszak a számok, de nem is jók.

Ezért vagyok kicsit elkeseredett és tanácstalan azzal kapcsolatban, figyeljem-e tovább a tevékenységüket, vagy vessek rájuk keresztet.

Hát már most tényleg mit csináljak veletek, fiúk?

Rám tör a rettenet

Sok minden cifrát hallottam már, de még olyan énekest, aki ennyire rémesen hamis, nem.

Na, most is gazdagabb lettem egy tapasztalattal.

Szóval No. 1. nem-kedvenc vokalistámmá ki is neveztem az ürgét.

BORN turné - igen, vagy nem?

Cseppet el vagyok szontyolodva, és erős kétségek között vergődöm. Pár nappal ezelőtt, amikor váratlanul az orrom alá dugta a B7Klan koncertszervező cég a tényt, hogy a BORN európai turnéra indul, percekig sikítoztam a gép előtt. Május 23-ra ígérték a helyszínek pontos megnevezését, így hát türelmetlenül vártam a pénteket.

Arra egyáltalán nem számítottam, hogy Pestig elmerészkednek, ám azt fel se mertem volna tételezni, hogy még Bécsig sem jönnek el.

Így hát maradt a tény, hogy Nyugat-Európát fogják csak felkeresni, s a legközelebb eső helyszín München lesz. Én már nem érzem magam elég fiatalnak ahhoz, hogy három napig vonatozzak/buszozzak alvás-fürdés-egyebek nélkül, így hát nem maradt más opció a számomra, mint hogy Párizsba menjek.

A két főállású trollra elképesztően kíváncsi lennék...

Ez viszont - ahogy azt bárki is maga elé vizualizálhatja - elég mélyre nyúlást jelentene a pénztárcámba. Nem beszélve arról, hogy így is három napomba fog kerülni, mert egy nap nem tudok Budapestig elutazni, és még aznap repülőgépre is ülni a kedvezményes járatok indulási időpontja miatt.

Most azon kell elgondolkodnom, hogy megér-e nekem ilyen tetemes anyagi kiadást és tortúrát a BORN. Ha Bécsben lenne koncert, minden gondolkodás nélkül igent mondanék rá, ám így valószínűleg egész nyáron nyomnom kellene keményen a túlórát, hogy ki bírjam nyögni az út árát. Mérhetetlenül szeretem őket (jelenleg én vagyok a magyar fanklub vezetője), és kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg annyira kulturálatlan barmok a színpadon, mint amennyire ez a híresztelésekből és a videófelvételekből látszik. Nem beszélve arról, hogy még sort kell kerítenem arra is, hogy Tomo-sannak megkérjem a kezét, hogy legyen a férjem, ha netán megözvegyülök :D

Igen, róla van szó, a leendő férjemről, ott a jobb oldalon, a tiszta feketében. Muszáj lenne látnom...

Pár napot mindenféleképpen aludnom kell a dologra, de a szívem azt súgja: OTT KELLENE LENNEM. Egyszer már megfogadtam, hogy nem mondok le koncertet csak azért, mert túl nagy áldozatot kellene vállalnom miatta, mert elég valószínű, hogy második alkalomra nem lesz lehetőségen.

A BORN pedig túl fontos nekem ahhoz, hogy ezt az ígéretemet félredobjam.

Sapkadivat

Néha már előre félek, hogy a Mejibray basszusgitárosa, Koichi milyen fejfedőben fog megjelenni a nyilvánosság előtt. Ha valaki képes túllőni a célon, hát akkor ő az. Egyik-másik formáció előtt percekig ültem sírva röhögve, avagy az arcomra fagyott a döbbenettel. Lássunk hát egy kis ízelítőt abból, hogy mit meg nem engedhetnek maguknak egyesek.

Egy régebbi fotó, valószínűleg még a Mejibray előttről, vagy esetleg a nagyon korai korszakából (elnézést, nem vagyok teljesen profi a banda történetében). Ilyen hajbavalókat nálunk is látni egyes japán zenei rendezvényeken, szóval, ez még nem is annyira gáz.

Még egy régebbi fotó, ezúttal karácsonyi asztali díszben.

 Van itt egy Teletubbi-kollekció is.

Ez már a Mejibray-es, rózsaszín frizurájával készült. Valószínűleg lelkesen várhatta a tavaszt, mi más magyarázná ezt a pillangós-virágocskás valamit.

Vannak még itt mindenféle lóginyák és reklámfeliratok. Valószínűleg a szponzorok jó pénzt fizettek érte, bár szerintem ingyen is kimegy ilyen fejjel az utcára.

Úgy tűnik, Furby-je is van, és ezt a világ nyilvánossága elé is kell tárnia.

És közeledünk a csúcsponthoz. Egy kis m&m-s reklám.

A végére, azaz nálam ez a Best of Koichi-fotó: ismét karácsonyi hangulatban. Erre tényleg már csak egy kis lámpafüzér hiányzik, melyet esetleg egy szolidan övre akasztható akkumulátorról még működtethetne is. Ha olyan jól tudnék japánul, amennyire nem, minden bizonnyal javasolnám neki, hogy legközelebb VILÁGÍTSON is már ez a szar, ha felteszi a fejére. Enélkül valahogy nem az igazi.

Remélem, ezzel a kis poszttal mindenkinek kedvet csináltam hozzá, hogy bátran, minden gátlás nélkül hülyét csináljon magából a nyilvánosság előtt, ahogy Koichi-san is megteszi. Természetesen, csak abban az esetben tegyünk ilyet, ha netalántán a visual kei karrierünk csúcspontjához érkezünk.

Nyugodj békében, K

Erre a hírre keltem fel ma. A Moi dix Mois ritmusgitárosát, K-t ma holtan találták a lakásában. Semmi magyarázat, semmi indoklás.

A Moi dix Mois már régóta nem volt aktív bandának nevezhető, kábé évente egy alkalomra korlátozódott a megjelenésük. Idén is felléptek volna nyáron a Krasznodar-i Kubana Fesztiválon, s még Japánban is lett volna egy előadásuk, melyet megakadályozott ez a hirtelen bekövetkezett tragikus esemény.

Én magam nemrég írtam pont erről a jóemberről születésnapja környékén. Elég rég eltűnt már a közvetlen látóteremből, habár valamikor ő volt a bandából a kedvencem. K, az ijesztő szörny, akit mindenki imádott. Elsősorban azért, mert egy hatalmas showman volt: egyike volt azon elsőknek, akik tudatosan sokkolni igyekeztek környezetüket a kinézetükkel.

Amióta a Moi dix Mois nem aktív, több csapattal is próbálkozott, egy időben az Amebás blogját is aktívan vezette, de a tény az, hogy az utóbbi időben sehol sem láttam mozgolódni az interneten, s a hírek sem szóltak róla.

Mi a fene történhetett veled, randa dög? Attól félek, sosem fogjuk megtudni. Ha az információáramlás Mana főnökasszonyra van bízva, mindössze ennyi lesz a nekrológodban: 2014. május 20-án elhunyt.

De nekünk nem ennyi vagy. A mi emlékeinkben mindig is a gót szörny prototípusaként fogsz tündökölni, egy ellentmondásos szeretni/gyűlölnivaló figuraként. Egy igazi rock-and-roll egyéniségként.

Tachibana Kengo, nyugodj békében.

A mindent leigázó pillantás

Micsoda szeme van ennek a pasinak.

És nem csak a szeme van ott a pályán.

 

 

Kicsit több vastartalom van az arcában, mint amit én még kívánatosnak tartanék, de nem lehet elmenni a tény mellett, hogy elfogadnám szülinapi ajándékként.

Hiába. Tudom, hogy rossz az ízlésem, de nem mindig az a jó kan, akiből a sztáripar azt szeretne csinálni. 

♥ Szóval, szia, cicafiú. Üdvözöllek a kedvenceim körében ♥

Kis Alsdead koncerthangulat

Mostanában annyira leültek a másik nagy kedvenc bandám, az Alsdead körüli hullámok, hogy részben megfeledkeztem arról, hogy ők is léteznek. Szégyellem, és pirul is az arcom miatta. A mai napon egy Harajuku Visual Show nevű felvétel került közkézre, melyen három dallal szerepelnek - ezek a Flashback, a Peggy-O és a Pandemic.

Imádom ezt a felvételt. Annyit hallgattam mostanában Kuga Shingo kényeskedő nyávogását, hogy nem is emlékeztem rá, mennyire szeretem, mikor az én drága tündérkirályfim (Maki természetesen) a maga kis szelíd módján leordítja az emberek fejéről a hajat. Hát, most megkaptam.

A videón már új dobosukat, Nikky-t látjuk pillanatokra felvillanni. Elég keveset szerepeltetik, látszik, hogy még nincs bejáratva a fickó :)
Naésezazezazezaz új haj Makinál *.* Nem találok rá szavakat. A hivatalos honlapjukon még nincsenek fenn az új profilfotók, úgyhogy ezek a hosszú copfok most teljesen megleptek. Na és végre már kapott végre egy normális kosztümöt is az eddigi fodros-bodros-tüllös förmedvények helyett. Örülök, hogy nem akarnak belőle mindenáron királykisasszonyt faragni, ami amúgy sem áll jól neki. Ahhoz neki túlzottan is pasis attitűdjei vannak (meg túlzottan is erőszakos hangja).

Újra itt van

Tudom, hogy már túl sokat fengörlködök Kuga Shingo becses személye körül, de szerelmem irányában örök és soha nem múló. Döbbenetesen jó híreket kaptam. Ugyi, ennek a jóarcú úriembernek volt egy elég csúnya hangszalag-gyulladással kombinált polipja, mely miatt nemcsak hogy koncertezni nem tudott, de kábé két-három hete mindenféle nyilvános megjelenéstől eltiltották.

Olyan szinten, hogy nemcsak hogy instore event-eken nem jelent meg, a Twitterére sem írt, sőt, ennél érdekesebb dolgok is történtek. Már teljesen el voltam keseredve: ha már írni sem képes, akkor tényleg a halálán van (gondoltam én. :D)

Minap nagy búbánatomban végignéztem a Sads Respect Album-hoz (melyen részt vesznek, mégpedig a Masquerade című dal feldolgozásával) készített kommentvideót, melyben ő, és a basszusgitáros, Wataru volt a vendég. És EBBEN A HARMINCPERCES VIDEÓBAN SEM SZÓLT EGY ÁRVA SZÓT SEM. Sokkoló volt látni, hogy Watarunak kellett végigcsinálnia az interjút, aki köztudottan elég ritkán nyilatkozik ilyen alkalmakkor (jaj hát jé, Wataru tud beszélni? Nem csak a pucér seggét mutogatni?), miközben ő csak irkálgatott egy papírra, valamint néha bólogatott. Már nem is tudtam, mit gondoljak, mekkora szintű lehet a baj, ha meg sem szólalhat nyilvánosság előtt. Persze a végére már eléggé unta magát, és már nem igazán tudta, hogy melyik sarokba bújjon be, mivel piszkálja a basszusgitárost, vagy hova dőljön a vihogástól, egyszóval egyáltalán nem látszott betegnek vagy fásultnak. 

 Az említett 'Sads Respect Album' videointerjú. Kuga egyáltalán nem tűnt betegnek vagy szomorúnak, ellenkezőleg, ritkán látni ennyire kilazulva :D

Midőn itt vergődtem kétségek között az én drága kis cukros süteményem állapota fölött, tegnap bejelentették, hogy Kuga újra egészséges, és június 1-jével ismét színpadra állhat. 

Ekkor került a helyére minden. A kéthetes Twitter-hallgatás talán orvosi kivizsgálások és/vagy kórházi tartózkodás miatt történhetett, a Sads interjúban pedig lehet, hogy azért nem szólalt meg, mert esetleg nemrég esett át valamilyen műtéten.

Szóval: kisütött a nap, boldogság lakozik a szívemben, és a világ visszazökkent a rendes kerékvágásába. A Liphlich gőzerővel folytathatja a munkát, elsősorban is a nemsokára megjelenő 'Grateful Nonsense' minialbum munkálatait, és az azt követő turnét. 

Az új minialbumhoz készített hivatalos fotó

Még sok ilyen jó hírt kapjak kedvenceimről, s akkor semmi baj sem lesz.

A 'Grateful Nonsense' előzetese

Arlequin - Stella

Ismét kritika következik.

Az Arlequin együttes lépéseit már a kezdetektől fogva figyelemmel kísérem (egészen pontosan azóta, hogy meghallottam a Hakushi Cho című dalukat). Bár nem sok mindent sikerült még összehozniuk rövid pályafutásuk alatt, minden, ami tőlük kikerült, nagy megelégedésemre szolgált. Nagyon örültem, hogy ismét egy négyszámos single-lel készülnek: hadd fusson az a szekér, ha már jó. S úgy vélem, a Stella is megnyerte a tetszésemet pár hallgatás után.

Az Arlequin is azzal fogott meg - mint pár kezdő banda mostanában - hogy igen jól operál a mostanság divatos visual kei elemekkel, mégsem lehet felfedezni bennük, hogy direkt klónoznának valamilyen nagyobb bandát. Kis elektronika, kis hörgés, sok ének, és mindenek előtt jól felépített dalok. Ennyi a titka a sikerüknek.

És most lássuk a pontszámokat!

Stella - A címadó dalhoz PV is készült, és abszolút belopta magát a szívembe. A kezdő zongorabetét, a refrén jól megjegyezhető dallama miatt legalább akkora kedvencemmé vált, mint az előzőekben említett Hakushi Cho. Aki-nak nincs túl egyedi hangja, de nagyon szépen, tisztán énekel. Van valami finomság az előadásában, anélkül, hogy nyálas lenne. 10/10.

Dame Ningen - ez is hasonlóan lendületes, mint az első darab. Kicsit talán eltér az Arlequin-es hagyományoktól (ha lehet ilyet mondani egy nem túl régi banda esetében :D), talán az ének keményebb, hörgősebb, de azután ismét előkap egy dallamosabb refrént, és a helyére kerülnek a dolgok. 10/10.

DROPLET - ismét egy pörgős, húzós dalt hallhatunk, melyben egy kis elektronika is betoppan. Az ének szokás szerint lágy és kemény egyszerre, hogy aztán a refrénben egy totális témaváltás zavarjon össze egy kicsit minket. Ezt talán nem érzem annyira erős szerzeménynek, mint az előző kettőt, bár alapjánban véve nem tudok nagyon kötekedni vele. 10/8.

 Mune no Uchigawa ni Yadoru Iki - Bevallom, első hallásra ez volt a kedvencem. Lassú, döngölős, és változatlanul nagyon szép az ének. 10/10.

Nos, annyit mondhatok, változatlanul fenn tudják tartani az érdeklődésemet ezzel az új megjelenésükkel is. Remélem, lassan egy újabb, nagy kedvencemmé növik ki magukat. A zenéjük alapján máris megérdemlik (jaj, és a basszusgitárost, Shohei-t megkaphatnám karácsonyra? Köszi...)

A Stella PV-je:

Screw - Fugly

Itt az ideje, hogy végre valamit értékeljek is, ne csak pletykákkal és fengörlködéssel szemeteljem tele a blogomat. A Screw Fugly-ja volt többek között mostanában az egyik olyan új megjelenés, mellyel feltétlenül meg kellett ismerkednem.

Előrevetítem, hogy egy ideje nem figyeltem már leplezetlen lelkesedéssel a dolgaikat, mert a legutóbbi kiadványaikon 1-2 értékelhető dalt találtam csupán. De nosztalgikus érzéseim megakadályoztak abban, hogy teljesen elfordítsam a fejem tőlük, így most elővettem a Fugly-t.

A maxi-single 04. 23-án jelent meg, és viszonylag hamar hozzájutottam, hogy megállapítsam, érdemes-e még rájuk figyelnem. És arra a következtetésre jutottam, hogy igen. Ezúttal sikerült értelmes számokat írniuk, még ha a címadó szerzemény maga erősen BORN-os beütéseket mutat is.

Számok és értékelésük:
Fugly - 10/9
Jubaku wa Eigou ni - 10/9.
Delete - 10/8.
Jubaku wa Eigou ni - Guitar vers. - 10/9.
Shikou wo Kurawasu Hankai na Tenbin new recording version - (ezért a címért minimum egy seggrepacsi járna tagonként) - 10/8.

Látható, hogy nem nagyon tudok semmit sem kiemelni, sem legyalázni, mert a dalok nagyjából egyformán jó színvonalat képviselnek. Úgy gondolom, hogy némi alkotói válságon túllépve ismét sikerült magukat feltornászni a jól kitaposott útra, melynek nagyon örülök. (...és igen, nem akartok megint jönni koncertezni Pestre? A legutóbbi buli is betyáros volt...)

Végezetül egy nagy dicséret, és a Fugly videója zárja a sort:

A hiányos Liphlich

Elég kellemetlen érzés látni, hogy instore-event, meg minden, és Kuga nincs ott. De mivel eltiltották minden nyilvános aktivitástól, nem tehetnek mást, mint hogy Wataru, Taka és Eiki igyekeznek eleget tenni azon kötelességeiknek, melyeket a zeneipar ró rájuk. A rajongókkal is kell foglalkozni, ha már fellépni nem tudnak.

A gyöngyvirág meg lehet, hogy kórházban van, vagy ki tudja, miket művelnek vele éppen ezekben a hetekben. Mivel a Twitterére sem írt április 19. óta semmit, még hozzávetőleges információkat sem kap az ember. Tudom, hogy ez szándékos, és nem adnak alapot semmilyen pletykák elszabadulására, attól még kellemetlen ez a helyzet. 

Nem tudok mást csinálni, csak várni, hátha a dolgok pozitívan fognak alakulni, és nem kell azzal szembesülnöm, hogy a legújabb kedvenc bandám, a Liphlich is azok sorát szaporítja, akiket épp a megszűnésük előtt kellett megismernem. Mert Kuga nélkül már semmi sem lenne olyan. A motorját vesztett autót is hiába tákolják, az már sosem lesz ugyanaz a járgány.

Nagyon várlak vissza, babám.

Lustknot-horror

Tovább gördül a Lustknot-tal kapcsolatos katasztrófákkal teli vonat. Miután kirúgták dobosukat, énekesük, Yuki jelentette be, hogy egészségi állapota miatt nem tud egyelőre tovább zenélni. Mint ahogy egy korábbi posztomban leírtam, úgy érezte, hogy törölnie kell a blogját is, mert nem akarja, hogy az emberek negatív dolgokat olvassanak benne, pozitívakat pedig nem képes írni. Mindez arra utalt akkor, hogy Yuki egy súlyosabb depressziós periódust él át. Mivel ezeket az eseteket a mai módszerekkel lehet kezelni, sőt, akár teljes gyógyulás is elérhető, így hát azt gondoltam, Yuki majd pihenget egy kicsit, és a közeljövőben visszatér hozzánk.

Ám a dolog ennél cifrább, sajnos. A napokban megjelent közelmény szerint Yukit disszociatív személyiségzavarral diagnosztizálták. Ez az a mentális kórtünet, amit a köznyelv egyszerűen csak tudathasadásnak nevez. Lényegében bizonyos szempontból a skizofréniához hasonlít, de nem teljesen ugyanaz. Ezek a kórképek általában tinédzserkorban, de legkésőbb a 35. életév beállta előtt alakulhatnak ki, s mint tudjuk, gyógyítani nem lehet őket, csak gyógyszeresen szinten tartani.

Sajnos, valószínűleg az is több időt fog igénybe venni, mire be tudják állítani úgy a gyógyszereket, hogy a mindennapjait nem fogja zavarni a betegség. Azt már meg sem merem jósolni, hogy tudja-e valaha vállalni a meglehetősen zaklatott napirenddel járó zenészéletet a továbbiakban is.

És ez az az ok, ami miatt a fejem verem a falba. Miért pont azon kevés épkézláb vokalisták egyike, aki ki tud énekelni egy normális, erőteljes hangot anélkül, hogy milliós stúdiótechnikát kellene a háta mögé állítani???? Annyi gyenge, vérszegény, nyávogó japán énekes van, akik semmilyen nyomot nem hagynak a zenetörténetben, miért Yuki? Nem mintha bárkinek is rosszat kívánnék: aki életképes, úgyis a pályán marad, aki pedig nem, az nem, de a fene vinné el az egész hülye sorsot úgy, ahogy van.

Yuki, a legjobbakat kívánom neked. Visszatérsz-e vagy sem, aligha számít: most csak az a lényeg, hogy a dolgok körülötted visszazökkenjenek egy viszonylag normális kerékvágásba.

Szurkolok érte.