Mejibray - Theatrical Blue Black

Végre ismét van időm és energiám az új megjelenésekkel foglalkozni, melyek már most szép lassan elkezdtek sorjázni, és a jövő hónapban még többet fogunk kapni belőle. Elsőként a Mejibray együttes új single-je került nálam terítékre.

A Mejibray viszonylag hamar bekerült a köztudatba, s zenéjüknek köszönhetően, mely annak ellenére, hogy magán viseli a mostanában divatos visual kei irányvonal minden jellegzetességét, jól megírt és összerakott dalokkal tudott némi pluszt hozzáadni ehhez a sablonhoz. Mondhatni, hogy slágergyárosok ők a jelenlegi kínálatban, amivel nincs is addig semmi gond, míg tudnak jó slágereket írni.

A mostani, háromdalos alkotásukkal nekem tulajdonképpen ez az egyetlen egy bajom. Teljesen korrekt minden szempontból, s így, mint Mejibray rajongónak nem is lenne okom a panaszra, de nem érzek rajta egyetlen átütő erejű dalt sem. Mondhatni, tőlük eléggé iparos-munka.

Dalok és értékelésük:

Theatrical Blue Black – A címadó nóta elég kemény gitár-, és basszusfutamokkal indít, de ahogy Tsuzuku elkezd énekelni, valahogy az az érzésem támad, hogy ezt már hallottam tőlük. Ez az a szám a kiadványon, melyet leginkább bele lehet passzírozni az általuk felállított keretekbe. Nem rossz, de nem telitalálat. 10/6.

BI_name_Jika – Ezzel akár be is nevezhetnének a ’hogyan adjunk hülye címeket’ versenybe. Összehasolíthatatlanul jobban indít, mint az előző dal, kicsit kísérteties hangzással, és ha a refrénnél nem vesztené el a lendületet, nagyon jó darabnak tudnám titulálni. Így azonban csak egy 10/7 az eredmény.

HATE – nem tudom, a cím alapján ettől a daltól valami nagyon mást vártam, egy Hakuraku vagy [Worms]-szerű rettenetet, de az üvöltős kórusokon és a döngő gitárhangzáson kívül semmi keménységet nem találtam benne. Sajnos, ez is csak 10/7.

Nos, ahogy a pontszámok alapján is látni, a Mejibray nálam most kicsit alulmúlta önmagát. Ahhoz képest, hogy előző két single-jük dalaira szinte csak 10/10-es értékeléseket tudtam adni, ez enyhén vérszegény teljesítmény. Nem gondolom, hogy ez náluk végleges, talán csak némi megingás. Talán ha visszavennének kicsit a tempóból, és nem dobnának ki negyedévente új lemezeket, lenne idő jobban megérlelni a dalokat. Persze, tudom, hogy a kiadások ütemezése elsősorban nem rajtuk múlik, de talán ebben a pillanatban jót tenne egy kábé féléves kényszerszünet a bandának.

Túl sok a meló, fiúk.

A címadó dal PV-je

Királyfi a trónon

Október hónap azért is szerencsés lesz a számomra, mert két kedvencem is teljes hosszúságú albummal jelentkezik. Ezekből az egyik a Liphlich, a másik pedig az Alsdead.

Ez utóbbi nemrég – már az előzetes beharangozó kampány részeként – közzétett egy 90 másodperces részletet a legújabb, ’Kill the King’ című PV-jükből (sajnos, még az előző, a Starless sem került fel teljes hosszúságban a netre, úgyhogy ismét kénytelen leszek Alsdead lemezt venni… tele van velük a polcom. Meg Liphlich-csel.)

A videó szokás szerint megint nagyon tiszta, steril képi világgal dolgozik, és itt jelenik meg elsőként Maki az új stílusával. Mondanom sem kell, a PV megint mosolyogtató gondolatokat ébresztett bennem, s ez közel sem egyik kedvenc vokalistám új hajszínére vonatkozik, sokkal inkább arra, ahogy a felvételen egy trónszékben ülve láthatjuk őt.

Nos, a kicsi kis sznob királyfi úgy tűnik, hosszú idő után megtalálta az őt tökéletesen megillető helyet. Mi sem lehetne stílszerűbb a számára, aki mindig olyannak tűnik, mint aki felülről néz le a világ tökéletlenségére a maga ragyogó fenségében, illedelmesen, bezárkózva és érinthetetlenül, mint egy királyi ülőhely.

Most nehogy azt higgye bárki, hogy bántani akarom, mert valójában végtelenül szeretem a fickót. Hogy is ne lehetne helye a szívemben, mikor legalább akkora cinikus észkombájn, mint amilyen magam is vagyok. Várnám a pillanatot, amikor összekerülnénk, szerintem két perc alatt kiszadiznánk egymást, mialatt megpróbálnánk egymáson felül kerekedni.

Mellesleg nem nagyon tetszik a videóban a torzított ének. Úgy vélem, Makinak nincs szüksége arra, hogy ebben túlzottan kövesse a divathullámot, mert az ő hangja nem igényel semmiféle machinációt. Az Alsdead-ben Shin elég kreatív elektronikus dallamokat szokott produkálni, de nem igazán örülnék neki, ha a ló másik oldalára esnének át, és az énekhez is hozzápiszkálnának.

Pont ezért felemás érdeklődéssel várom az új albumot. Remélem, örömömre szolgál majd ez is, mint bármi, amit eddig csináltak.

(Mivel nem igazán lökött nekem ki semmiféle beágyazókódot a videóhoz a Youtube, ide kattintva megtekinthetitek.)

BORN/Lycaon EU Tour – The Rampagne/ 2014. 09. 13. Le Divan du Monde, Párizs

Nos, hát annak ellenére, hogy a jóistenke (vagy a sors) nagyon nem akarta, hogy eljussak ide, mégiscsak láttam a BORN-t élőben, és haza is jöttem. Mivel mondandóm elég hosszú, ezúttal az igen stresszes odautamat nem részletezném, aki kíváncsi rá, elmesélek mindent, hanem inkább magával az eseménnyel foglalkoznék. A beszámolóm így is hosszú lesz.

Kezdjük azzal, hogy szokás szerint hat váltás ruhát vittem magammal, mivel a meteorológia igencsak mellélőtt az előrejelzéssel. Leírásuk szerint ilyen időnek kellett volna lennie, mint itthon (15-17 fok, eső), ehelyett a Beauvais-i reptéren 28 fokos tűző nap fogadott. A szombati napon is erős rövidujjús idő volt, nagyon kellemes körülmények között telt az idő a várakozás alatt. Nem mentem ki túl korán, mert a turnén még a VIP-jeggyel sem volt meet&greet, az pedig (mivel a fellépők közül a egyik PSC-s banda, a BORN) szinte kizárt volt, hogy megláthassuk őket az esemény előtt. És mivel társaságom sem volt, nem siettem túlzottan.

A Le Divan Du Monde Párizs szórakozónegyedében, a Place Pigalle környékén található. Itt aztán mindenféle alak megfordul, tele volt az egész utca, így hát nem is igen aratott feltűnést az a pár száz visual kei-s kislánynak/kisfiúnak öltözött alak. A nézőszám erősen meglepett. Sokan voltunk. Még a 18.30-as VIP-nyitás előtt is folyamatosan özönlöttek az emberek. Bárhogy is picsogunk, nálunk, Magyarországon maximum akkor lett volna ennyi résztvevő, ha Ctrl+C/Ctrl+V-t nyomunk az egész csapatra, és ezt, sajnos tudomásul kell vennünk. Egyszerűen ezért nem jönnek Budapestre a bandák. Szerelemből ők sem élnek meg.

Na szóval, a klub maga egy kis színház-kabarészerű hely inkább, mintsem rockzenei előadóterem (közvetlen szomszédságban egy kurvapirosra festett transzvesztita bárral, haha). A terem berendezése tipikusan afféle XIX. századi franciás stílusú volt, és a színpadnál volt függöny is (amely mögé jól be lehetett lesegetni). A beengedés roppant pontos és gördülékeny volt, ezért le a kalappal a személyzet előtt (amely egyébként csupa amolyan francia fotómodell-alkatú pasikból állt J). Bevonultunk, és elrohantam rögtön a merch-pulthoz. Sajnos, nagyon kevés dolgot hoztak, pólón kívül csak karkötőt, táskát, fotószettet, és pár kis biszbaszt (mobiltelefon-csüngő, stb.), viszont minden 10 euró volt (ezért nem vettem telefon-lógót. 10 euróért egy táskához képest az csak egy semmi kis vacak).

Már itthon is gyanítottam, de elképzelhető, hogy lesz valami hivatalos koncertfelvétel, mert a japán staff nagyon sokat videózott és fotózott már az utcán is. Remélem, bejön az elképzelésem.

Pontosan a 8 órás kezdéskor előállt a B7Klan képviselője, és bekonferálta nekünk a Lycaon-t.

Lycaon:

Mint tudjuk, ez egy ’egyet fizet, kettőt kap’ turné volt, s bár igazából engem egyáltalán nem érdekelt a Lycaon előadása, azért megnéztem őket, meglehetősen előkelő helyről. A színpadképhez a zenészeken kívül hozzátartozott még egy nagy dívány és egy állólámpa is, s ebben a díszletben adták elő a műsorukat, mely meglehetősen profi és korrekt volt ahhoz képest, hogy az énekesen, Yuukin és a gitároson, Satoshin kívül a többiek mintha halálosan unták volna az egészet. Yuuki az egyetlen, általam eddig látott visual kei zenész, aki sokkal jobban néz ki a fotókon, bár határozottan nem volt az a benyomásom, hogy egy törpe palotapincsit látok ugrabugrálni, mint amilyen kép nekem beugrik a láttán (juj, de kedves vagyok, mi?). Satoshi viszont halálosan nagy arc, egyrészt élőben egy igazi rock-and-roll gitárhíró, másrészt egy iszonyatos nagy bohóc. Olyan egyszemélyes show-t nyomott, hogy tátva maradt a szám. Az egy órás műsor végén a Lycaon levonult, egyedül Satoshi maradt még állva, és másfél percet fecsegett angolul olyan hülyeségekről, hogy milyen szép nyakkendőt vett Párizsban, meg egyebek. Összefoglalva egy nagyon jó, de kicsit steril előadást láttunk tőlük, semmi fanserv, semmi közönség-köszöntés, amit azért az ember elvár egy japán bulin.

BORN

Igen rövid várakozás után felcsendült a ’The Anthem’, mely a BORN bevonuló indulója, s rögtön száz torokból hangzott fel a ’Welcome to the BORN’. Azért látszott, hogy a nézők nagy része igazából értük jött ide. Felgördült a függöny, és minden bevonulási cicó nélkül feltűntek előttünk a fiúk. Nagyon vártam, milyenek lesznek, hiszen a BORN kifejezetten neveletlen trollbanda hírében áll, mely azonban az eddig hivatalosan kiadott japán koncertfelvételeikről nemigen jön át.

Nos, minden igaz, amit róluk mondanak. Ryouga egy eszelős őrült, a végletekig. A tekintete a koncert során a csibészes kisfiúmosolygástól a háborodott elmebeteg nézéséig minden skálán végigfutott. Hihetetlenül jó kedve volt, és nagyon jól énekelt (ez sem igen derül ki a japán felvételekből). Ray-ről csak annyit tudok elmondani, hogy nagyon aranyos volt, de nekem mindig úgy tűnik, olyan, mint aki nincs is ott, sokszor csukott szemmel játszott, a közönséggel nem tartott túl sok kontaktot. Szerencsére az immáron másfél éve support-basszusgitárosukat, Mio-t hozták magukkal. Nos, ő nem egy Kifumi alkat, sőt, talán kicsit visszafogott volt, de igyekezett ő is szórakoztatni a közönséget. Igazából nekem a legpozitívabb meglepetés K volt. Tudvalevő, hogy én őt egyáltalán nem szeretem, mert egy buta, szőke plázacica japán férfi kiadásban, aki napi 26 órát képes édesen és ostobán vihogni, de azt a vonaglást, amit a ’Skin’ előadása alatt bemutatott tökig kigombolt ingben, arra még én is csak azt tudom mondani, hogy díjnyertes volt. Szerintem ő is eléggé hajlamos lenne a trollkodásra, ha lenne hozzá elég esze, hogy hülyeségeket találjon ki, így azonban jól elvan azzal, hogy Ryouga-val kooperál a baromságokban. Tomo meg… nos, tudjátok, hogy ő a szívem csücske, aki most – a legnagyobb megelégedésemre – ismét fekete hajjal, fekete ruhában állt a közönség elé. Na hát, abból a fickóból árad a keménység. Egyszerűen megáll előtted, mire te kihúzod magad, és nekiállsz jól viselkedni, valamint ájtatosan nyálcsorgatva bámulni rá J. Senki sem tudja kivonni magát a hatása alól.

Ryouga és K egész idő alatt a színpadról ugráltak be a közönségbe, hanyattfekve, hasonfekve, Ryouga közben egyik kézzel a mikrofont tartotta, amibe énekelt, a másikkal a közönséget videózta. K ugyanez, csak közben gitározott. A közönség közben húzta-tépte-szaggatta őket, ők pedig csak vihogtak, mint valami elmebetegek, aztán visszamásztak a színpadra, és folytatták a játékot. Ryouga ezen kívül még időnként be is hajolt az első sorokba, és az ott állóknak megharapta a kezét (az enyémet is, gondolhatjátok…). Ray egyetlenegyszer sem szánta rá magát ugrásra, ám Mio a végén dobott egy hátast, mialatt a közönségnek sikerült letépnie a láncot a nyakbavalójáról. Tomo behajolt a főműsoridő végén, de érdekes módon senkinek sem volt mersze őt megszaggatni. Borzasztó bizarr érzés volt látni, hogy milyen áhítattal simogatták az arcát, mintha egy oltáriszentséget érintenének (persze a fanok nagyon is jól tudják, hogy Tomo nem szereti, ha piszkálják, neki már ez is elég nehéz helyzet…).

Most epic moment, hogy harmadik alkalommal a kis cicamica K-channak sikerült seggel az arcomon landolnia, és az övével valószínűleg kicsit letépte a bőrt a homlokomról… az az igazság, hogy amikor itthon a koncertről álmodoztam, EZ nem jelent meg a lelki szemeim előtt…)

Szóval az egész buli borzasztóan őrült, vad és hangos volt, tele pogózó, ordítozó emberekkel és túlzottan is kilazult zenészekkel. Így ne is haragudjatok, de pontos setlistet nemigen tudok összeállítani, legalább két-három dalt nem tudtam beazonosítani, de ezek biztos voltak:

-         The Stalin

-         Satisfaction

-         Devilish of the Punk

-         Blasted Animals

-         Demons

-         Proudia

-         Radical Hysteria

-         Psycho Diva

-         Skin

-         Breakthrough

-         Diary

A koncert végén, a ráadásban Ryouga felhívta a színpadra a Lycaon tagjait, és még egyszer előadták a Radical Hysteriát; a BORN-ék zenéltek, a Lycaon-ék pedig háttértáncoltak hozzá. Mindig is erre vágytam életemben, hogy halljam, ahogy több száz torokból csendül fel a 'Suck my dick or death', miközben a színpadon mindenki vihog és a másikat lökdösi, egyszóval totál káoszba fordul az egész.

Végtelenül hálás vagyok, hogy eljuthattam Párizsba, és láthattam a BORN-t élőben. Eddig is imádtam őket, most talán még inkább. Akiket eddig kedveltem, most még jobban megszerettem, és talán most már K-chant sem utálom annyira, mint régebben.

BORN – a lelkem a tiétek. Köszönöm.

(Fotóztam is, de mivel a telefonom kamerája elég szar, a képek nem lettek valami nagyon jók. Akit érdekel, ide kattintva megnézheti őket.)

BORN előtt

Akkor most egy újabb kis nyavalygás következik a részemről. Tudom, vannak, akik szívesen lennének a helyemben, mert sokan nagyon reménykedtek benne, hogy zseniálisan őrült kedvencünk, a BORN együttes legalább megközelíti Európa ezen felét, s ezen csalódottak számára talán kicsit túlzó a paranoiám, de meg kell, hogy mondjam, rettenetesen stresszelek hosszú utazások előtt. Akkor is, ha nem egy egyszeri, soha vissza nem térő alkalomról, például egy koncertről van szó.

Költözésem és munkahelyváltásom miatt nagyon sokáig lógott a levegőben, hogy egyáltalán lesz-e valami ebből a buliból. Bevallom, úgy gondoltam, hogy ha már egyszer Párizsig elmászok, akkor nem ennyi időt fogok ott tölteni, de muszáj volt kompromisszumokat kötnöm, hogy a céljaimat is elérjem, és az új melóhelyen se mutatkozzak be úgy, mint egy követelőző, variálós valaki, aki alig teszi be a seggét, máris hosszú szabadságokat akar magának. (Vannak helyek, ahol az első hónapokban el se engednek, csak végszükséglet esetén…). Végül is egy hosszított hétvégét tudok ott tölteni, melyben lesz kétszer fél nap kötetlen program, melyet rég nem látott keresztanyámmal fogok tölteni, lesz a koncert, nagyon kevés alvás szombat éjjel, és egy fárasztó út visszafelé. A pozitívum annyi, hogy már nem Szabolcs megyébe kell visszatérnem (egy óra reptéri transzfer-két óra repülés+budapesti tömegközlekedés+ 4 óra vonat), mintegy két órát meg tudok spórolni.

Rettenetesen várom a BORN-t. Jobban örültem volna, ha nem csapják még mellé a Lycaon-t is, de gondolom, itt inkább anyagi megfontolások játszottak közre. A Lycaon is egy elég népszerű visual kei csapatnak mondható, sajnos, nagyon nem tudtam velük megbarátkozni. Nálam az ’elmegy háttérzenének’ kategóriába fér csak bele, s bízom, hogy ők fognak előbb játszani, mialatt én ihatok egy sört, vagy vásárolhatok nyugiban a merchandise-pultnál. Autogramosztás biztosan nem lesz, nem is számítok ilyesmire, de remélem, hogy azért adódnak momentumok, melyekről a későbbiekben beszámolhatok J

Felderültem, mert mindeddig kifejezetten rossz időt jósoltak Párizsba, masszív esővel és 11 fokos minimum éjszakai hőmérséklettel, de a mai nap már úgy látszik, finomítottak az előjelzésen. Borús lesz az ég, de nem ír jelentős csapadékot, így úgy néz ki, talán messze a legjobb koncertidőt fogom ki az utóbbi 5 évben, amióta japán bandák bulijaira járok (mi is volt eddig? Despa – hideg. MUCC – folyamatosan szemerkélő, áztató eső. Screw, ACE – borzasztó hideg szél, Deathgaze – húszpercenként változó időjárás az enyhe melegtől kezdve a hideg, szeles momentumokig, amikor állandóan fel-le kell venned a pulcsit, heidi – napközben enyhe kora tavasz rövidujjúban, éjjel csontig hasító tél két pulóverben, télikabátban.)

Apropó, nagyon remélem, hogy a support-basszerosuk, Mio tud velük jönni, mert ez mindeddig nem nagyon derült ki. Mio már majdnem két éve játszik velük, de eddig eléggé igyekeztek eldugni a nyilvánosság elől. Nagyon kellene már, hogy hivatalos tagnak nyilvánítsák, mivel eléggé úgy tűnik, a többiek sem akarnak mást helyette.

Mindenki szorítson értem, hogy semmi se jöjjön közbe, és legyen legalább egy magyar, aki hazatér, és elmondhassa, látta a BORN-t élőben. Ígérem, nem maradnak el a beszámolók.

Arlequin - Haka Ana

Már elég régen itt parkol nálam az Arlequin együttes új, háromdalos single-je, de még csak most jutott eszembe, hogy írni is kellene róla valamit. Az Arlequin nevű fiatal csapat mindeddig feltétlen bizalmamat bírta, mert nagyon jó színvonalú, lendületes muzsikát tudtak alkotni, s minden nótájukban fel tudtam fedezni valami szeretnivalót.

Azt hiszem, most sem tudnék semmi mást elmondani az új alkotásukról: elégedett vagyok vele.

Dalok és értékelésük:

Haka Ana – a címadó dal gyors, lendületes, némi torzított-hörgéses énekkel indít, de aztán visszatérnek a hozzájuk megszokott dallamokhoz. Ez az a szám, mely az Arlequin hagyományokat követi, nagyon jellegzetes, jó a gitár, a basszusgitár, az ének, minden. A dalhoz készített videó is megnyerte a tetszésemet. 10/10.

Apoptosis – ez kicsit meglepett, talán túl kemény, húzós a téma, amivel kezd, olyan végtelenül egyszerű, ami hamar megragad az agytekervényeidbe. Aztán jönnek hörgések, csordában ordibálások, sőt, dallamok is, szóval nem mondhatjuk, hogy nem pakoltak bele mindent, amit csak lehetett. 10/10.

Ribido – egyszerűen imádom az elején Tamon dobfelütését… sajnos maga a nóta úgy érzem, a legkevésbé sikerült a három közül, talán ez egy kicsit olyan, melyet túl sokat hallottam már másoktól. Ezért ez csak 10/7.

A Ribido kisiklása ellenére még mindig nagyon erősnek érzem ezt a kiadványt is, mely arra sarkall, hogy továbbra is a pártjukat fogjam. Messze a legjobbnak találom őket a mostani feltörekvő csapatok között, s bízom benne, hogy véleményem nem fog megváltozni a jövőben.

Hallgassátok meg hát ti is:

Haka Ana PV

Rui olajra lép

Tegnap érkezett a hír, hogy a Screw együttes basszusgitárosa, Rui végleg feladja a pályáját. Indoklásában azt írja, hogy már régóta dédelgeti azt az elképzelését, hogy divattervező lesz.

Mit mondjak erre. Ha megnézted Rui civil képeit, láttad, hogy nem hasonlít egy hétköznapi vk-sztárra, akik a mindennapos, több órás sminkelés-öltöztetés után ha be-beugranak egy interjúra, instore-eseményre vagy bármire, többnyire előkapják a nagyikájuktól kapott kötött pulcsijukat meg a legtisztább nadrágjukat, néha még meg is fésülködnek, és így állnak rajongóik elé, akik aztán többnyire másnap szörnyülködve osztják meg a fényképeket a neten, hogy milyen csöves is volt ez meg az. Rui nem. Rui mindig érdekesen fel tudott öltözni, ha személy szerint nekem nem is tetszett, amit művelt magával, kétségtelen, hogy van érzéke a megjelenéshez és a meghökkentő összeállítások kiagyalásához. Imígyen egy kis szerencsével, hátszéllel még akár esélye is lehet arra, hogy boldoguljon a divatszakmában. Úgy gondolom, hosszú távon akár stabilabb karriert is magáénak tudhat, mint a kiszámíthatatlan zenészélet. Ezért egyrészt szurkolok neki nagyon.

Másrészt meg az anyád valaga, Rui. Imádtam azt a fickót, pont a bizarrságáért. Ha eszembe jutnak a budapesti Screw-koncerten felvonultatott pillanatai, be kell valljam, kevés szórakoztatóbb zenészt láttam a színpadon állni nála. Látszott rajta, hogy szívvel-lélekkel csinálja a show-t, elégedett, ha örömet szerez a közönségének (ellentétben pl. Byou-val, aki frontemberként meglehetősen unalmas volt. Jó, tudom, hogy valami gyomorgondja volt rögtön az EU-turné után, lehet, hogy már akkor sem érezte magát jól. Nem bántom Byou-t sem).

Na hát akkor, ég veled, Rui. Sose felejtem el Budapestet, azt meg főként nem, amikor lazán kitolatva a női budiból az első ember, akivel majdnem összefejeltem, az te voltál… xD.