Búcsú Kifumitól

Mai napon érkezett a PSC hivatalos bejelentése, hogy a BORN basszusgitárosa, Kifumi végleg elhagyja a csapatot. Tudni kell, hogy már több, mint egy éve, hogy ideiglenesen távozott  a BORN-ból családi okok miatt, de mindenki azt remélte, egyszer visszatér még.

Mivel meglehetősen sok idő telt el távozása óta, már magam is fontolgattam, hogy mint a BORN Hungary adminja, összeszedem magam, és írok a csapat 'főnökének', Tomo-nak, hátha ad valami információt Kifumi további sorsáról. Nos, nem volt rá szükség, mint látjuk.

 Az egyik utolsó hivatalos fotó

Mondanom sem kell, a hír a lehető legrosszabb, ami egy rajongót érhet. A fiúk már viszonylag régóta (2005. óta) játszottak együtt öten, kezdetben Renny Amy, majd D&L néven is, és meglehetősen nagy összhang volt közöttük mind zenei, mind személyes téren. Kifumi ideiglenes távoztával érezni lehetett, hogy a csapat szó szerint kettészakad: az egyik felet a két gitáros, a nyilvános szereplésben igen passzívnak mondható Ray és a szólógitáros K képviselte, akik még inkább a háttérbe vonultak, míg a két hivatásos troll, az énekes Ryoga és a dobos Tomo pedig még szélsőségesebb megnyilvánulásokkal igyekeztek életben tartani a BORN közismerten neveletlen imidzsét. A legújabb, új kislemezüket reklámozó promóvideóról egyelőre még véleményt sem tudok megfogalmazni, annyira lesokkoltak vele.

Kifumi mindenkivel megtalálta a közös nevezőt, és minden hülyeségben aktívan részt vett: az énekessel, Ryougával...

 Tomo-val... (zárójelben: Tomo általában senkitől se tűri el, hogy ilyen szeretetrohamokat engedjen meg  magának vele szemben, Kifumi volt az egyetlen kivétel...)

Az emlékezetes BORN TV adások egyike: Kifumi épp megpróbálja megerőszakolni Tomo-t xD.

Civilben is megvolt köztük az összhang: Ryouga (ének), elöl hason fekve Kifumi, hátul Tomo (dobok)

Mivel a Kifumit helyettesítő basszusgitárost, Mio-t még nem sikerült élőben hallanom, nem tudok véleményt nyilvánítani, hogy milyen zenész elődjéhez képest, de annyit tudok, hogy Kifumi szakmailag meglehetősen magasra tette a mércét. Emellett ő volt az egyik legszeretetreméltóbb egyéniség a csapatban. Távozása óta fizikailag is érezni lehet, hogy ő kapcsolta össze a banda két felét: amióta nincs, gyökeres változások léptek fel mind személyes, mind zenei téren (K-chan is néha mintha a kreativitását vesztette volna. Egy-két új számáért fel tudnám kötni. Amúgy se szeretem azt a faszit).

A BORN a régi szép időkben, öttagú csapatként. Balról jobbra: Ray ritmusgitár, Kifumi basszusgitár, Ryouga ének, K szólógitár, Tomo dobok (Demons fotósorozat)

Sohasem gondoltuk volna, hogy pont ő, akinek annyira élete volt a zene, kényszerül ilyen nehéz és kényelmetlen döntésre. Még tavaly is mindenkinek (többek között maguknak a BORN tagoknak is) az volt a véleménye, hogy Kifumi mindenféleképpen meg fogja találni a módját, hogy újra színpadra álljon.

Hát, mondhatni, nem ezt dobta neki a gép.

Rettenetesen sajnálom, Kifumi. Nagyon-nagyon hiányozni fogsz mindenkinek, aki eddig is reménykedve várta a visszatérésedet. Kívánom, hogy a további életedben legalább annyi örömöt találj, mint az eddigiekben.

Nem felejtünk el.

Nosztalgiarovat: a régi-új Zigzo

Na hát, ez a banda bizony már nem tartozik a hamvasabb korosztály képviselői közé. 1999-ben alapították olyan személyiségek, akiknek karrierje még ennél is korábbra néz vissza: az egyik a L'Arc~en~Ciel egykori dobosa, Sakura, a By-Sexual két egykori tagja, a gitáros Ryo és a basszeros Den, valamint a Malice Mizer első énekese, Tetsu Takano. 2002-ben feloszlottak ugyan, de tíz évre rá újra mozgolódni kezdtek, és új albumot is adtak ki. Nem mondhatnám, hogy minden megosztó oldal tele volt velük, de végső soron sikerült meghallgatnom, mit is hoztak össze.

Hogy hogyan is fogalmazzak: valahol ott folytatták, ahol abbahagyták, és számomra ez jót jelent. Számtalanszor, számtalan helyen leírtam már, hogy Tetsu Takano-t végtelenül rühelltem, amikor a Malice Mizer tagja volt egyszerűen azért, mert nem illett az az imidzs a személyiségéhez, valamint a benne szereplő énektémák jócskán meghaladták az ő szerény képességeit. Őt a sors arra szemelte ki, hogy indie rockbandák élén álljon és egyszerű, de hangulatos dalocskákkal szórakoztassa a közönségét. Ezt tette a Zigzo-ban, s ez az, mely végül is azzá tette a szememben őt, ami ma is: egy végtelenül utált visual kei frontemberből egy kedvelt indie-rock ikonná.

Nézzük hát akkor az 'új' kiadvány egyik dalát, melyhez videót is készítettek:



Számomra ez az igazi Zigzo. Jó újra hallani majd 10 év után, és örülök neki, hogy nem hagyták magukat senki és semmi által befolyásolni. Nem próbálnak meg valami olyat csinálni, melyhez ők már túl öregek és konzervatívak. Ez így volt jó, ahogy volt, és így jó ma is. Szóval, akinek van kedve, hallgassa meg legutóbbi, 2013-as True Impulse című minialbumukat, vagy akár a régebbi kiadványaikat is. Részletes diszkográfiát ad a hivatalos oldal:

Zigzo Official:

És akkor most tényleg egy kis nosztalgia:

My problems - live



Sleep

Arc, az van

Még soha sem figyeltem meg, hogy a D.I.D.-es Tohmának mi van a Twitter fejlécében:

ハンサムスナイパー 叶真
(a jóképű mesterlövész Tohma)

:D

 

Látom, cuncimókuskám, te is az Önbizalom Akadémián végeztél. Kár, hogy a te fejedben sincs semmi, legfeljebb légüres tér.

Na jó, mielőtt bárki valami rosszra gondolna, ki kell jelentenem, hogy imádom a fickót. Jó gitáros, és szórakoztató jelenség, pláne, hogy amikor rájön, kismillió hülye képet tud kirakni a Twitterre. De tény és való, hogy a videóinterjúk alkalmával, amikor beszélni is kellene valamiről, már nem annyira mókás.

Ő is olyan típus, aki a megszólalásig helyes fiú. De csak amíg meg nem szólal....

(Azért szeretlek...)

Yuki - itt a vége?

Egy jrock oldalon olvastam épp a hírt, hogy a Lustknot énekese, Yuki szünetelteti tevékenységét rossz egészségi állapota miatt. Nos, ahogy már megírtam, nemrégiben kórházba került egy komoly influenza-vírusfertőzés miatt, mindez azonban nem okozhatja pályája tartós felfüggesztését.

Borzasztóan sajnálom Yukit. Nagyon-nagyon szerettem, ahogy énekel, és magát a bandát is. Lehet, hogy nem váltották meg a világot eredetiségükkel, de ennek ellenére hangulatos dalokat hoztak össze. Sajnos, muszáj komolyan vennem a bejelentést: túl sok hasonló esetet tapasztaltam már, ahol egymást követték a rossz és a még rosszabb hírek, melyek végül elvezettek oda, hogy az adott zenész sutba dobta a pályáját. Ezek az utalások valahol jelen voltak már a tudatom felszínén: észrevettem, hogy a blogját sem vezeti, és a Twitteren sem nagyon fordult elő, de igazából nem gondoltam semmi rosszra addig, míg a legelső koncert-lemondást be nem jelentették.

Miután nemrég ki kellett tenniük dobosukat, Sakuto-t is, nem tudom, hogy egyáltalán mi lesz ezután az egész együttessel. Félek, hiába találtak új support-dobost Meru személyében, a továbbiakban ez nem lesz elég.

Ezzel a dallal veszek  búcsút tőled, Yuki, mely a legnagyobb kedvencem volt tőled. Remélem, látlak/hallak még a közeljövőben.

Liphlich - HURRAH Hurray

És igen! Igen! Igen! Sajnos még mindig nem a saját példányomról, de a mai napon már sikerült belehallgatnom a Liphlich együttes 02. 05-én kiadott új single-jébe. Vigasztal a tudat, hogy vannak már olyan sorstársaim, akik megkapták a CD-jüket. Így tehát nekem is türelmesen ki kell várnom azt a röpke 14 munkanapot (!), mely alatt a Yesasia vállalja a kiszállítást (plusz: hozzáadom a hétvégéket, és az egy hetes csúszást).

Előzetes benyomásaim a három dalról: Ezeknek a fickóknak nem kicsit szállt el az agyuk  - ismét.Mikor már kezdtem aggódni, hogy nem tesz jót nekik a népszerűség, és a kezdeti, jazz-rockos irányvonalról áttérnek a konvencionálisabb visual kei irányába, a képembe dobják EZT. Ezt az elvont, szakadt bárhangulatot árasztó subidubit. Kuga ugyan még mindig nem tanult meg énekelni, de mindent megbocsátok neki, mert annyira szép és tökéletes. (Na, ez nagyon vékáfengörl benyögés volt, tudom...)

Dalok és értékelésük:

Hurrah Hurray - a címadó dal a hozzá készült bizarr videóval együtt is tökéletes. Gyors, lendületes, iszonyatosan virtuóz zongorafutam vonul végig rajta, párosítva a remek gitárszólókkal. És ahogy belecsempészték Joan Jett egykori, 'I love rock'n'roll' című nótájának átírt részletét... Már első hallásra kedvencemmé vált. 10/10.

Piropo - ez a középtempójú dal borzalmas jazz-esre sikerült. Dominál benne a basszusgitár és az ének, mindez nagyzenekari kísérettel párosítva. Sőt, tulajdonképpen gitár szinte nincs is benne. Kuga olyan elképesztően végignyávogja az egész számot, hogy erről nem is tudok véleményt nyilvánítani. Énektechnikailag nulla a fickó, de rettentő jól adja elő magát. (Még mindig nagyon Isshire emlékeztet, főleg az ilyen nótákban.) 10/9.

Nouri no Dono - Ez a lassú dal szintén ének-basszusgitár dominanciára épít. Szép az énektéma, és bizonyára 100%-os is lehetne egy jó énekessel, de így sajnos kénytelen vagyok jónéhány pontot levonni tőlük. Ja, és remélem, Takát nem akarják hosszas szabadságra küldeni, mert annyira kevés a gitártéma az egész single-ben, hogy a legrosszabbtól tartok. 10/6.

Alapvetően úgy érzem, elégedett vagyok a teljesítményükkel, kivéve talán  a harmadik nótát. De amíg tudnak ilyen pillanatokat produkálni, mint a Hurrah Hurray-ben és a Piropo-ban, addig nincs okom az aggodalomra. És ha az én szívem közepe, Kuga énekelni nem is tud, maximálisan kézben tartja a dolgokat a csapat körül, s ez fényes jövőt vetít a Liphlich elé.

És végül reménykedem, nemsokára kézhez kapom a saját példányomat, s akkor gyönyörű szkennekkel is megörvendeztethetem a látogatóimat.

(A bejegyzés azért ilyen fapados, mert elromlott a számítógépem, és egy többéves szecskavágóról írok. Sajnos, a Windows XP-nek pedig pont most járt le a támogatása végleg. Ha minden rendbe jön, módosítom a cikket képekkel-videókkal is.)

Valami elektronikus szart akartunk hallgatni...

...hétvégén Katával, a Nippon Shoxx kellős közepén jutott az eszünkbe.

Úgyhogy bepótolandó a hiányosságot, leragadtam a Wing Works-nél. Ez ugyan nem teljesen elektronikus (ez a száma kifejezetten nem az), de azért vannak ijesztően rémes dalok a repertoárjában.

És Ryo;suke oly gyönyörűen csillog ebben a cuccban, mint a takony a zsebkendőmön. Néha félelmetesnek találom ezt az ürgét, hiába van ilyen csillivilli fiúkának sminkelve. Szóval a borzongást hozza rám, el sem tudom dönteni, hogy szeressem, vagy utáljam.

Na, még eldöntöm.De tudom magamról, hogy ha sokat nézem, előbb-utóbb egész elviselhetőnek fogom találni az UFO fejét.

A közveszélyes pózer újra köreinkben...

Már megint itt vagy, te, isten csudája.

Gondolom, ez az utolsó alkalom, hogy kellőképpen kipózolhatod magad, mint az Anonymous Confederate Ensemble basszusgitárosa, élvezheted, hogy egy napra megint körülötted forog a világ.

2014. február 14-ét, Valentin napját szemelte ki a banda arra, hogy élő show-t szervezzen, melyet a te napoddá nyilvánít (vajon miért is pont a szerelmesek napját, heh...). Borzalmasan hiányzott már, hogy minden csakis  a te fotóiddal legyen tele. Régebben, mikor a banda szekere még futott, ez mindennapos, megszokott dolog volt, de sajnos, már majdnem egy éve túl nagy a csend.

Nos, hát akkor isten veled, remélem, látlak még akárhol, te, a 'Minden Idők Legjobb Visual Kei Kandúrja' díj örökös első helyezettje. Túl szép vagy ahhoz, hogy csak úgy, eltűnj a süllyesztőben.

És túl jó basszusgitáros. :D

Vivid - Hikari

Őszintén szólva nem tudnám megmondani, hogy miért nem hallgattam meg még soha a Vivid egyetlen dalát sem, holott már nem kezdő csapatról van szó. Talán 2009-ben, mikor ők megkezdték karrierjüket a mindannyiunk által imádott Peace and Smile Companynál (:D), én még annyira el voltam foglalva a Kagrra-val, hogy eszembe se jutott más PSC-s bandák munkásságával is foglalatoskodni.

(Zárójelben: a PSC-s együtteseket egyébként is azért fogadom felemás érzelmekkel, mert túl nagy a felhajtás körülöttük ahhoz képest, hogy mennyit érnek. Nekem nem elég, ha egy csapat tele van helyes fiúkkal, én teljesítményorientált vagyok a zenében is.Nálam eddig csak kettő nem ütötte le a lécet: a Kagrra és a BORN, és időnként a Screw is meg tudja ugrani a szintet, de néha ők sem...)

Térjünk vissza a Vividre. Elérkezettnek éreztem az időt ahhoz, hogy megnézzem, mi a fene tartja fenn őket a felszínen már közel öt éve, mikor tudvalevően az új bandák jó része nem ér meg ekkora időt. Az új, kétszámos Hikari single jó alkalom volt ahhoz, hogy belehallgassak a zenéjükbe. 

Általános előzetes vélemény: az ének tök sablonos, a tipikus japán középmagas hangfekvésű vokalista, mely végtelenül cukin hangzik néha, csak már túladagolásom van belőle. A dalok felépítésében mégis találtam valamit, mely magyarázatot adhat arra, hogy miért is nem tűntek már el a süllyesztőben.

Számok és értékelésük:

Hikari - Nos, nekem a címadó dal teljesen tipikus, unalomba fulladó visual kei nóta. Nem mondhatom, hogy nagyon rossz, de semmi újat nem mutat. A gitármunka is teljesen átlagos, egyszóval senki sem csillogtat meg benne semmit, ami különösképpen felrázna. 10/6.

Over the Limit - Ez volt az a dal, amely megmentette őket attól, hogy a kukába pakoljam őket egy laza mozdulattal.  A hangulata, felépítése szögesen eltér az előzőtől. Jó és figyelemfelkeltő a bevezető gitártéma, s mintha az énekes is elfelejtette volna a tündibündi attitűdjét, egész érdekes dolgokat művel. Jó a refrén, az egésznek van hangulata. 10/8.

Nos, nem lett túl magas a pontérték, de egyelőre megmenekültek attól, hogy végleg leírjam őket. Nem mondom, hogy repesve fogom várni legújabb kiadványukat, de alkalomadtán talán előveszem őket.

És akkor jöjjön az Over the Limit - nem hivatalos videó, de csak ez van:

Úton a Liphlich cédém

Itt fetrengek már hisztériás görcsökben egy hete. Január 8-án rendeltem elő a Liphlich új single-jét, a 'Hurrah Hurray'-t az előző albumukkal, a 'Full Course Wa Sakasa Kara' cíművel együtt. Sajnálatos módon a banda nem tette hozzáférhetővé az előrendelést, csak a Yesasia oldalán keresztül. Korábban soha nem vettem innen semmit, méghozzá a következő okok miatt:

• Pár százalékkal drágábban árulják a holmikat, mint a CD Japan. Igaz, hogy egy összeghatár felett ingyen szállítanak, de ha ezt nem tudod/akarod kifizetni (39 dollár különben), árban ugyanott jössz ki, mint a légipostás küldéssel.
• A Yesasia-ról hallottam már hideget-meleget. Negatívumként annyit, hogy az ingyen szállítás elképesztően lassú. Emellett hosszan kérdezősködtem, és kiderült, hogy igen, volt már rá példa, hogy a csomag nem érkezett meg, összetört vagy fennakadt a vámon (a CD Japan SOSEM tünteti fel a értékhatárt a külső csomagoláson! Ott a számla, ha valaki reklamálni akar). Viszont néhányan annyira esküdtek rá, hogy nagyon korrekt a cég, hogy mégiscsak úgy döntöttem, megpróbálkozok velük. Mondjuk, más választásom nem is volt.

Február ötödikén jelent meg a single, ehhez képest agyvérzésközeli állapotok kezdtek nálam fellépni, mikor kiderült, hogy az előrendeltek kívánságlistáját nem tudják teljesíteni, mert ELFOGYOTT a készlet. Istenbizony, a XXI. században élünk, nem képesek az adatbázisukban összeadni, hogy hány darabra van szükség, és azt beszerezni? Miért mindig azokkal szarakodnak, akik megelőlegezik a bizalmukat és kőkemény pénzeket tolnak bele az áruba már hónapokkal előtte? Legutóbb pont így jártam a BORN [SATISFACTION?] single-jével. Idegrohamot kapok, hogy azok, akik Japánban laktak és csak úgy besétáltak egy hanglemezboltba, azóta már rongyossá hallgatták a cédét, még én mindig csak reménykedem, hogy lesz belőle valaha egy példányom. Úgyhogy megfogadtam, többé csak akkor fogok bármiért is fizetni, ha már megjelenik, és BIZTOS, hogy árukészleten van.

Kaptam én egy e-mailt, hogy 12-ig halasztották el a kiszállítást, így hát meglehetős izgalommal vártam a mai napot. Reménykedtem benne, hogy ha már késlekedtek, akkor nem fognak csúszni újabb egy napot a postázással, és szerencsére ma ez volt a postafiókomban:

Így tehát már csak a napokat kell számolnom, hogy a meglehetősen hosszú kiszállítási idővel dolgozó Yesasia eljuttassa idáig a csomagomat. Ez előzetes kalkulációk szerint nagyjából március első hetében lesz. Vagyis közel két hónappal a rendelésem feladása után. Esküszöm, nem éri meg ezt a  felesleges, hónapokra rúgó várakozás.

De legalább ha kézhez veszem, hallhatom ezeknek a csodálatosaknak a páratlan új dalát, amivel természetesen már hetek óta tele van a net, és nem tudom megunni :D

Mellesleg egészen, kivételesen zseniális fickó ez a Kuga, ahogy ezt összehozta, hiszen nemcsak a zenében volt része, a szöveget is ő írta, valamint ő volt a felelős az imidzsért és a művészeti rendezésért is. (Ja, egyik interjúban említik is ha jól értelmeztem, hogy ő a banda menedzsere is). Nem is beszélve arról, hogy még szép is. Legalábbis nincs az a jellegzetes japán békafeje, ha leszedi magáról a több kiló vakolatot. Csak ne lenne minden képen olyan átkozottul morcos, mint akinek muszáj megvető pillantásával leigáznia az emberiséget :D

A változás jó

Amióta megláttam ezt a felvételt, egyfolytában csak röhögök.

Ez az Armeria nevű japán fiúbanda, melynek nekem sem a soft-poprock zenéje, sem a kinézete nem jön be túlzottan, jókedvre derített. Csak néztem, néztem ezt a tüncibünci énekesfiút, és nagyon-nagyon ismerősnek tűnt nemcsak az arca, de a hangja is.

Aztán jött a releváció. Ez Garo, a Galeyd énekese.

Hát, Garo-san, jól megváltoztál. Előnyödre. De ez a videó annyira ciki, hogy tagadd le, ha lehet :D

(Jólvanna, jó a gatyád....)


(...akkor inkább EZT hallgatom...)

Vaastu - Birth to.../Fate

Az előző, Livejournalos blogomban már egyszer írtam a Vaastu nevű, új bandáról egy pár sort. Kevés olyan csapat van, mely első hallásra meg tud győzni engem a teljesítményéről, de ha igen, akkor az a rajongás általában tartós marad.

Ezért szeretném most megragadni az alkalmat, hogy további, ezúttal részletesebb kritikát írjak arról a kevéske kiadott anyagról, mely a kezük nyomát viseli. Ezek egész pontosan a Birth to... című háromszámos single és a Fate című minialbum, melyen hat dal szerepel. Ez a kilenc nóta a teljes repertoárjuk, melyet nagyon kevésnek találtam addig, míg a napokban bejelentették, hogy újabb minialbummal készülnek a közönség elé lépni. Ha arra is raknak legalább öt új szerzeményt, nagyon elégedett leszek... :)

Birth to...
Megjelenés: 2013. 01. 01.

Számok és értékelésük:

Birth to..- Ez a szám lendületével és Siori basszusgitár-játékával szinte berobban az agyadba. Később kiegészül egy zongorafutammal is. Az egész szaggat, és az ének néha kísértetiesen magas szférákba kapaszkodik fel. Igazi slágergyanús szerzemény, nem csoda, hogy ez kapott először videót. 10/10.

Mad Tea Party - Ez is durva és kemény basszusgitárjátékkal indít, és mit sem ad alább a sebességből. Kicsit talán jazz-esebb beütésű, mint az előbbi, s az ének is líraibb, mint az előzőben, nem ugrál annyira fel-alá. Nekem személy szerint ez az egyik kedvencem tőlük. 10/10.

Crocodile (D): Ez viszont nem szolgál nagy megelégedésemre. Show széthörgi az egészet, pedig nagyon-nagyon tetszik a hangja, ennyi erővel akár énekelhetne is. 10/6.

Fate
Megjelenés: 2013. 08. 01.

Számok és értékelésük:

Part Time Lover - Mint ahogy megfigyelhettük, itt is nagyban építenek az erős basszusgitár alapokra. Az énektéma nekem itt túl sok, úgy érzem, ha Show kevésbé próbálna meredekeket énekelni az elején, jobban élvezhető lenne. A refrénnek van egy enyhén Kra-s/Liphlich-es fílingje, s ezért kénytelen vagyok megbocsátani nekik a hibákért. 10/8.

Out of this world - A második számú nagy kedvencem a Mad Tea Party mellett. Semmi különöset nem találni benne, csak mindenből megtalálták a megfelelő arányt, és kellően fülbemászó is. Van benne kis billentyűzés, kis hörgés, kis énekelgetés, szóval tökéletes. 10/10.

Het Achertuis - Ez a fura című dal lassabb, mint az átlagtempójuk, de megvan a kellő húzása. Nem bírom hangsúlyozni, hogy borzasztóan jó az ének az egészben, itt is. 10/9.

Temptation of a Sweet Trap - Bekeményítés a lelassulás után. Nagyon-nagyon pörög és durvul ez a dal, a gitártémák idegborzolóak. A refrénnél visszatér a Vaastu-formulákhoz. 10/9.

Kizashi - Egyetlenegy lassabb nótát sikerült összehozniuk. Ezt is azért nem aposztrofálnám balladának, mert a hangulata eltér attól, inkább egy akusztikus/basszus alapra felrakott jazzrock nótára emlékeztet. 10/8.

Fate - A címadó dal ismét egy gyors darab, de nem a durvulós fajtából való, hanem inkább lazább, nagyon-nagyon finom énektémával. Ha lefeleznék a sebességét, inkább ezt lehetne balladának titulálni. 10/8.

Összességében látható, hogy nagyon magas pontszámokat adtam ahhoz képest, hogy bizony sokszor megszalad a kezem, és még általam kedvelt bandákat is képes vagyok leértékelni, ha nem hozzák az elvárt színvonalat. Úgy gondolom, ez kezdő csapattól meglehetősen magas mérce, így minden okom megvan rá, hogy várjam az elkövetkezendő 'Secret Sorrow' című minialbumot, mely március 1-én kerül piacra.

Végezetül pedig ismét a Birth to... PV, mivel más videoanyaguk egyelőre nincs.

Nosztalgiarovat: boldog szülinapot, te szörnyeteg

Nem tudom, hányan vannak a mai visual kei hallgatók körében, akik még látták aktív korában Manának, a volt Malice Mizer 'főnökasszonyának' utolsó bandáját, a Moi dix Moist. Azoknak bizonyára a K művésznév nem kizárólag a BORN szólógitárosával azonosul, hiszen a fent említett csapatban már szintén volt egy ugyanilyen nevű gitáros.

A Moi dix Mois tagjaként

Nahát, éppen ma ünnepli a szülinapját. Ebből az alkalomból szeretném emlékeztetni a világot, hogy bizony ő is aktív zenész volt valamikor, s meglehetősen sokan voltunk oda érte. K (polgári nevén Tachibana Kengo) életkorát sajnos nem tudom pontosan, ahogy a japán zenészek nagy többségéét sem, de nagyjából 38-42 év között lehet, s megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy jelenleg mit csinál.

Mivel a Moi dix Mois körülbelül 2007. óta nem örvendeztet meg bennünket valami nagy aktivitással (kábé évente egy koncertet adnak) természetszerű, hogy ő is él még ezen kívül valami másból, de a néhány éve Sus4 néven futó projekt, melyben ő gitározott, már évek óta csendesen kimúlt az árnyékvilágból minden nagyobb ismertség nélkül. Kétségtelen, hogy soha nem fog tudni olyan népszerűségre szert tenni, mint a Moi dix Mois tagjaként, de én még mindig várom, hogy egyszer egy életképes formációban mégiscsak előbukkan.

Ez a legolsó, általam ismert képe 2013. áprilisából. Volt zenésztársa, Seth (jelenleg Z, az Art Cube énekese) Twitter oldalán találtam. Hát, nem sokat szépült az évek alatt :D

K egy sokoldalú jelenség volt. Azon kívül, hogy a bandában ő volt a showman, a ritmusgitáros és a vokalista is, az interjúkban is többnyire ő nyilatkozott (mivel, mint tudjuk, Mana nem adott sosem nyilvános videonyilatkozatot). Rendkívül ijesztő megjelenése ellenére többnyire egy nagyon jópofa, vagány fickóként tudok csak visszagondolni rá, nem  afféle ijesztő szörnyként, aki szándékosan megpróbál magáról negatív képet festeni, mint ahogyan mostanában egy pár ifjabb banda tagja teszi. Ő egy igazán szeretnivaló alak volt a szó minden értelmében.

Pont ezért kívánom, hogy viszontláthassam még egyszer a színpadon is. Boldog szülinapot, te szörnyeteg :)

Izmos Kockahas-san újra a színen

Az ő legerősebb oldala is - kétségtelenül - a magamutogatás...

Jó, nem bántalak, Ice drágám, pózolj csak tovább nyugodtan. Tényleg nem zavar xD.

 

(A képek a Cure Magazine 126. számában találhatóak meg.)

Sose higgy a pletykáknak :)

...mint ahogy a címben leírtam. :)

Kétséges helyzetekben az ember nem tehet mást, mint hogy hallgat olyanoknak a szavára, akik alaposan el tudják hitetni másokkal azt, hogy bennfentesek egy együttes ügyeiben. Ezek a hírek néha igazak (főleg olyankor, ha valaki, stabil japán nyelvtudással rendelkező valakitől származik, akiről tudjuk, hogy esetleg ott lehetett egy bejelentésen), ám sokszor csak a rajongók vágyait/félreértéseit tükrözik. Voltak már ebből néha kavarodások.

A legutóbbi eset egyik kedvencemmel, az Alsdead együttessel esett meg. Mint tudjuk, dobosuk, Setsua hosszú idő után idén január 12-én otthagyta a csapatot. Erről is hallottam elég csúnya híreszteléseket,  ezeket nem is osztottam meg senkivel, mivel igazságtartalmukat nem tudtam leellenőrizni. Távol álljon tőlem, hogy az Alsdead ex-dobosáról bármi hamis infót terjesszek, annál sokkal jobban kedveltem a kölyköt.

Decemberi utolsó koncertjükön Nikki, a Galeyd dobosa helyettesítette. Erről sem tudni sokat, csupán annyit, hogy felkérték, és ő igent mondott - most már tudom - CSAK erre az egy bulira. Ennek ellenére magukat jólinformáltnak tűnő emberektől hallottam olyasmit, hogy szinte 90% a valószínűsége, hogy ő lesz a végleges tag az Alsdeadben.

Valakik megint tudni véltek valamit, ami a mai bejelentés alapján nem volt igaz. Az Alsdeadnek egyelőre support dobosa lesz, méghozzá egy Death Osamu művésznéven futó emberke (és megleltem a Facebookon is, Yoshikawa Osamu néven).

Mit mondjak: az események ilyetén fordulata jobban kedvemre való, mintha Nikki lett volna a helyettesítő tag. Príma dobosnak tartom őt - talán van annyira jó, mint Sujk, és ha én ilyet leírok, akkor nálam az nagy dícséretnek számít - de nem örültem volna, ha még egy tag kilép az így is oszlófélben lévő Galeyd-ből. Még mindig reménykedem, hogy mihamarabb talpra állnak és újra zenélni fognak, s így akkor sem lettem volna igazán boldog, ha egy akkora kedvencembe igazol át, mint az Alsdead.

Nem akarom egy jó csapat túlélését egy másik feláldozása árán.

Lelkem másik fele pedig egyenesen repes. Ideges voltam az Alsdead kétes felállása miatt, mert tavaly ősz körül volt egy pár olyan hang, akik szintén biztosak voltak benne, hogy ők is oszlani fognak az idei évben, s nem tudtam eldönteni, vajon EZ mennyire valós fenyegetés. Most már talán remélem, hogy csak az ellendrukker-tábor rosszindulatú szájtépése talált meg.

Alsdead forever.

Rossz hírek

A fenébe is, alig vártam a februárt. Januárban ugyanis akkora a pangás a japán zenében, hogy annál sokszor a fű növése is izgalmasabb, tehát számoltam a napokat, mikor telik már le a hónap. Erre mi az első hír, ami fogad?

A Lustknot énekese, Yuki közölte, hogy egészségügyi problémái akadtak, és a diagnózisra vár, emiatt a következő koncerten helyettesítő énekesről kell gondoskodniuk. Más közelebbi információ nincs, gondolom, ő sem tudja még, mennyire fogja akadályozni a dolog a pályájában, bármi is lesz az.

Yuki azon kevés fiatal énekes egyike, akinek nagyon szeretem a hangját, s elég elkeseredett lennék, ha netalántán kettétörné a karrierjét ez az eset. Nagyon remélem, semmi komoly baja nincs, mert a fejem a falba verem.

Gyógyulj meg, Yuki.