A leghihetetlenebb evolúció

Már egy jó ideje érik bennem a mondanivaló erről az esetről, mely velem és a Kra együttessel történt meg, de csak most, az új minialbum hallatán értem meg arra, hogy ténylegesen meg is írjam.

A Kra együttes egyike azoknak az igen régi visual kei bandáknak, melyek túlélték a 2000-2010 közötti évtizedet, és ma is funkcionálnak. 2001-ben alakultak meg, és nagyjából akkor hallottam őket először, amikor elkezdtem visual kei-t hallgatni.

Akkor, a PS Company bandái közül (és azon túl is) a Kagrra volt a legnagyobb kedvencem. Lehet, hogy volt benne üzleti érdek is, de akkoriban mindenáron igyekeztek hangsúlyozni, hogy a Kra lehet talán az egyik legnagyobb riválisuk. Nos, meg kell mondanom, ez túlzás volt. Maguk a dalok sem igazán értek fel a Kagrra zseniális darabjaival, de ami a legkevésbé sem volt hasonló, az az énekes személye. Igen, talán Isshi és Keiyuu hangja némileg egyezett hangfekvésben, de össze sem lehetett mérni a különc, de elképesztően tehetséges Isshit Keiyuu-val, aki nem volt más, csak egy borzasztó nyálasan mosolygó, éretlen hangú és személyiségű kisfiú. Mérhetetlenül irritált, hogy egyáltalán fel merik tételezni azt, hogy ők egy súlycsoportba tartoznak.

Aztán teltek az évek. A Kagrra feloszlott, Isshi eltávozott az élők sorából, a Kra pedig maradt, mérsékelt sikereket aratva. Ebben az időben esett meg, hogy mégiscsak rászántam magam, hogy ismét előveszem a dolgaikat, megnézve, hogy eljutottak-e valahova az idő alatt, míg én a Kagrrával voltam elfoglalva. És ekkor ért a lehető legmegdöbbentőbb felfedezés.

A Kra valahol letért a cuki-muki, oshare és tradicionális hangzást felvonultató ösvényéről, és egy kiforrott jazz-rock bandát találtam a helyén. Keiyuu pedig megtanult énekelni, nem is akárhogy. Úgy tűnik, az ő hangja a korral nemhogy megfakult volna, inkább megerősödött. Persze ekkor még mindig túl negédesnek találtam az imidzsét és a személyiségét ahhoz, hogy igazán megkedveljem, de egyre nagyobb érdeklődéssel vártam, hogy mit fog produkálni a közeljövőben.

És hogy prezentáljak is valamit, 10 év alatt sikerült eljutnia A pontból a B pontba, és ez valami hihetetlen fejlődést jelent a számomra:

A-Pont: Kuu PV (2004.)

B-Pont: Hohoemi no Souretsusha PV (2014.)

Azt hiszem, nem csak én érzem a különbséget a két felvétel színvonala között.

És valahogy ezekkel a fotókkal sem tudtam azonosulni, ahol úgy nézett ki, mint egy cukormázas tündérbogyóka:

Most azonban úgy érzem,eljutottam arra a pontra, hogy kijelentsem:

Bocs, Keiyuu, én tévedtem.  Borzasztóan örülök annak, hogy megöregedtél :D